SPOILER!!

- Hallgatlak. Mondj el mindent.
- Kíváncsi kislány vagy, annak ellenére, hogy legutóbb az életedet vesztetted emiatt.
- Nem érdekel! Tudni akarom, hogy ki vagy, vagy inkább, hogy mi. Naomiról is tudsz valamit, amit én nem.
- Naomiról többet tudok, mint ő magáról.
- Akkor áruld el!
- Hosszú történet ez, Carly.
- Van időm.
Dorian pár pillanatig habozni látszott. Talán azon gondolkodott, hogy miért érdekelhet vagy, hogy épp elmondja-e, de bárhogy is, végül elvitte rólam tekintetét, az erkély felé fordult, és belekezdett.
- Nem fogom az elején kezdeni. Egy tehetséges író úgy is elkezdte még kétszáz évvel ezelőtt a történetemet, és ott be is fejezte, ahol be kellett fejeznie.
- Olvastam a könyvet. Meghaltál.
- Carly, az egy könyv. Fikciók tömkelege. Persze, van benne igazság is bőven. Ki gondolta volna, hogy egy író néhány életrajzi feljegyzésből efféle történetet tud kihozni. Amikor először olvastam - bár volt, amin elmosolyodtam - nagytöbbségében igazakat írt.
- Nem kell a körítés, a folytatást akarom hallani! Meghaltál, Dorian!
- Hm... Halottnak lenni. Sosem voltam halott. Milyen érzés, Carly? Te nyílván jobban tudod, mint én.
- Nem tudom... - pár pillanatra elhallgattam. Válaszolni akartam. Őszintén... De, bár csak napok teltek el a halálom óta, mégis olyan volt, mintha meg sem történt dologról kellett volna leírást adnom. - Olyan... mintha... Nem tudom, hogy mit éltél át, nem tudom, hogy mihez hasonlíthatnám.
- Vagy csak nem tudod, milyen érzés... - Dorian ismét felém fordult, és a velem szemben lévő kanapéra ült. Pár pillanatig némán néztük egymást. Nem mertem megszólalni. Azt vártam, hogy megtörje a csendet, és folytassa. Szerencsémre valóban így történt
- Honnan is tudhatnád? A halált nem lehet érezni. Senki nem érzi. A halál pillanata nem hallható, nem látható, nem érezhető.
- Akkor honnan tudod, hogy nem haltál meg?
- Onnan, hogy a lelkem sosem távozott a testemből. Soha nem nyílt rá lehetősége. De ha már ennyire bele mentünk, akkor kitisztítom számodra a történetet. Honnan is kezdjem, talán ama csodálatos könyv végétől, melyben személyem életet figurázták ki szinte teljes pontossággal. A nyilvánvalósága annak, hogy szerződést kötöttem az Ördöggel, mindössze pár embernek tűnt csak fel, de jobbára nem foglalkoztak vele. Nem akartak tudomást venni róla. Ez nem csoda, hisz én magam sem tettem. Drága naiv barátom úgy mutatta be ezt a szerződést, mint a véletlen műve. Azt hiszem könnyebb volt neki így elfogadnia ezt a tényt. - Ekkor Dorian abba hagyta a beszédet, fogott egy szivart, rágyújtott, majd két szívás után folytatta. - Közel 25 évig éltem abban a hitben, hogy a szerződésemnek nem lesz ára, hogy örökké fiatal leszek. S úgy tűnt, hogy mivel sem mérgek, sem fegyverek, sem betegségek nem fognak rajtam, így életem is végeláthatatlanná vált. Naiv voltam, ostoba, és befolyásolható. Fáj bevallani, de nekem sem az akkori életem volt a fénypontom. Hm... Miután visszatértem az évtizedeken át tartó világkörüli utamról, akkor döbbentem rá, hogy Lucifer nem feledkezett meg rólam egy percre sem. Rémálmok, illúziók, hangok kezdtek gyötörni. Mindenhol rothadó testemet láttam, haldokló, a pokolból szabadult embereket, amelyek felém nyújtották karjaikat. Menekülni akartam. Úgy véltem, hogy ha a festményemet elpusztítom, az egyesség semmissé válik, és újra szabad leszek. Ám mielőtt ezt megtehettem volna, hatalmas fájdalom hasított a mellkasomba, amelytől félholtan rogytam össze. Tudtam, hogy Lucifer megtalált, és eljött a lelkemért. Minden reményem elhagyott. Ám amivel nem számolt, az tulajdon fia volt. Mond csak, mennyire vagy jártas a démonok ismeretében?
- Úgy ahogy a nevekkel tisztában vagyok.
- Mit tudsz Mammonról?
- Lucifer fia... Mást nem. Nem foglalkozom azzal, hogy ki mit képvisel. - Dorian a válaszomra elmosolyodott, és folytatta.
- Pedig nem ártana néha utána nézned, Carly. Mikor láttam, hogy a fiatal fiú testéből a lélek távozni készül, megragadtam az utolsó alkalmat, és egyesítettem saját lelkemet, az övével. Ezek után pár másodperc eszméletlenség után immáron démonként tértem vissza az élők soraiba.
- És...És...Doriannel mi lett. Hol van a lelke, mit tettél vele? - A kérdésem fele szinte érthetetlenül tört ki a számon. Nem tudtam eléggé érthetően beszélni, túlságosan lefoglalt az információk halmazának fölfogása. Hogy lehetett, hogy eddig nem vettem észre, hogy Dorian, vagyis Mammon démon?
- Semmit. Itt van. Én vagyok Dorian Gray.
- És akkor Mammon?
- Ő is. Mindkettejük én vagyok. Nincs többé Dorian, sem pedig Mammon. Vagyok én, aki mindkettejüket jelenti. A lelkünk összeforrt, és eggyé vált. Minden rendben, Carly? Sápadtnak tűnsz. - hangjában éreztem a gúnyt, és az élvezetet, hogy sikerült teljesen leamortizálnia lelkileg pár perc alatt.
- Foly-...folytasd.
- Rendben. Ezek után felgyújtottam a padlást, és elmenekültem Londonból. Közel száz évig nem tértem vissza. Utaztam, tanultam. Mindent meg akartam tudni az emberekről. Minden létező vallást tanulmányoztam. Mindenhol ott voltunk. Démonok, csak más-más néven említve. Rájöttem, hogy az ember rettentően ostoba, és könnyű préda. Démonokat kezdtem el fölhozni a földre. Ám hamar rá kellett jönnöm, hogy mivel a pokolbélieknek nincsen testük, ezáltal nincsenek hozzászokva a kötöttséghez, így nagyon hamar meghalnak. A nap fénye percek alatt szétmorzsolja őket, járni képtelenek, csakúgy, mint beszélni. Pár ballépés után rájöttem, hogy hatalmas szerencsém volt azzal, hogy Dorian, és Mammon lelke összeforrt, mert így a támasz mellé irányító is társult. Máskülönben én is úgy jártam volna, mint rosszul sikerült kísérleteim.
- Tehát a test nem elég, kell a lélek is?
Dorian bólintott.
- Valamint az illető félholt állapotban kell, hogy legyen. Nem élhet teljes egészében, mert akkor nincs kapcsolódási lehetőség. Pár démont megpróbáltam élő emberek testébe tenni, de a lelkük nem bírta, és meghaltak, ezáltal a démonok is visszakerültek a Pokolba. Miután ezekre rájöttem, újabb kísérleteket tettem, immáron sikeresen.
- Több száz démon van itt a földön a te irányításod alatt?
- Nem. Jelenleg csak egy démont tartok.
Dorian sokatmondóan elmosolyodott. Elgondolkodtam. Aztán hirtelen világossá vált.
- Naomi? - kiáltottam fel torkom szakadtából, amire Dorian csak halkan kuncogott egyet.
- Remek logikával áldott meg az élet. Milyen kár, hogy a legtöbbször képtelen vagy használni. Persze ez kivételes eset.
- De miért? Miért kellett démonná tenned? Mit tett ellened?
- Mikor visszatértem Londonba, egy sikátorban találtam rá. Látszott rajta, hogy borzalmas állapotban van. Mikor meglátott engem, megtámadott. Nem volt semmi esélye. A falnak dobtam, de ő nem tágított, és újra támadni készült. Csodálatra méltó volt a lelki ereje, és éppen egy ilyen gazdatestre volt szükségem. Lucifer egy démont akart mellém vigyázónak, Lilithre esett a választása. Ám az emberi nők rettentően gyengék. Mind lelkileg, mind fizikailag. Naomi viszont tökéletes volt. Félholt állapotot váltottam ki benne, és beleidéztem Lilithet. Így a lány halhatatlan lett, cserébe pedig a szolgálataimba állt. Akár akarta, akár nem.
- És hogy kerültél az iskolába? Csak betoppantál, és kész?
- Apád által. Évtizedeken át ingatlan eladással foglalkoztam, és egyszer találkoztam vele. Hamarosan megtudtuk egymásról, hogy egyikünk sem tartozik az élők közé. Bizalmasává váltam. Fölvett az iskolába, mint tanár, és igazgató, később pedig, kedves Carly, mint a te személyi bébi csőszöd....