8. fejezet

Nagyon szép az iskola udvara. Már, ha azt az ember szépnek találja, hogy a nap  égeti a bőrét és körülötte a szivárvány színeiben pompázik mindenféle virág a pitypangtól egészen az orchideáig.

Minden színről más-más emberek jutottak az eszembe. A liláról Atalja, rózsaszíntől elfogott az undor mert nem kívánatos személyek jutottak az eszembe, habár nem tudom megmondani, hogy kik.

- Ever!- hallottam valaki hangját.

Hetykén egy fának támaszkodott. A fák lombjai képezte árnyék olyan erős volt, hogy bárhogyan is meredtem a hang irányába, nem voltam képes rájönni, hogy ki is lehetett az. A hangja lágy, simogató, mégis erőteljes volt. Nem tudtam kihez kötni.

- Ever! - halottam valaki más hangját is. Az övé hasonlított az előtte szólóhoz, mégis tökéletesen felismertem.

Meglepetten megpördültem, és felkiáltottam:

- Manson! – a bátyám ruháját vér és sár áztatta,a tekintete ködös, elhaló volt. Nem tudtam, hogy sikítsak-e vagy rohanjak oda? Ráadásul elkapott a sírásra való kényszer is. Éreztem, ahogy a könnyek kezdenek előmerészkedni, én pedig végül felsikítottam, majd erőtlenül térdre rogytam.

Ekkor vettem csak észre, hogy erőtlenebb vagyok, mint eddig bármikor máskor a világon. Megijedtem.

- Nincs már semmi dolgod itt, Earheart, és rajta sem segíthetsz! - a szavak, mint ezer éles kés hasítottak bele a szívembe. Nem akartam meg fordulni, mert féltem a látványtól. Tudtam, miért, és ki mondta, még sem akartam elfogadni a tényt. Mindent tudtam. Annyira fájt a felismerés. Egyszerre hasított belém a fájó múltam, jelenem, és valószínűsíthető jövőm is. Hogy kik ők, hogy ki vagyok én, és hogy mit akarnak.

Felnyögtem. A szívem elkezdett fájni, és minden másodperccel csak erősebbé vált az érzés. Úgy éreztem, meghalok.

- Nem... még nem... Nem engedem! – óvatosan felálltam, de amint megpróbáltam kiegyenesedni, megszédültem.

Nem volt mibe támaszkodnom. Egy tér kellős közepén álltam, ahol sem fa, sem bokor nem nyújthatott biztos támaszt.

A fejem lehorgasztottam, és a jobb szemem lefogtam, hogy könnyebben tudjak egy pontra fókuszálni a földön.

- Ne félj, hamarosan vége. Megígérem. – éreztem, ahogy két kéz átkarolja a derekam, és ezáltal, biztos pontot biztosít nekem. Amikor fel emeltem a fejem, Manson már a földön feküdt, üveges szemekkel. Harag és a fájdalom lángja lobbant bennem. Már nem a nap melegét éreztem, hanem a tűz elsöprőnek bizonyuló erejét... Egy hatalmas erő, ami belőlem jött. Felordítottam, olyan mérhetetlen erővel, ami üveget repeszthetett volna. Felrobbant bennem valami. Az egész testemet lángok borították. Az engem ölelő személy halkan felnyögött, de nem eresztett. Mindent lángok borítottak. Mindent, amit én pusztítani akartam. Manson teste körül a lángok egy kört formáltak, hogy még véletlenül se essen neki baja.
Ordítottam dühömben. Minden pusztulni látszott körülöttem. Élveztem a halál látványát. Tudtam, kiket akarok elpusztítani, és hogy miért.

- Atalja ébreszd fel! - Sophie hangja érthetetlen volt számomra. Úgy éreztem, hogy ő már nem szabadott volna, hogy ott legyen, mégis tisztán hallottam minden egyes szavát.

- Próbálom,de túl erős! Hozz még több vizet! - hallottam Atalja kétségbeesett hangját, mely néha-néha elcsuklott.

A tűz kezdett kialudni. Először csak körülöttem, majd végül bennem is. Nem akartam, hogy véget érjen. Kétségbeesettem próbáltam visszahozni a lángokat, de erőlködésem mind hiába volt. Kialudt bennem az erő, amit pár percig a magaménak tudhattam.

-Itt van! - lehelte Atalja, majd lábai összecsuklottak, és erejét vesztve a padlóra zuhant.

- Atalja! - szólongatta Sophie ájult barátnőjét.

Nyöszörögve próbáltam kinyitni a szemem, de úgy tűnt, hogy az ég nem úgy írta meg, hogy én akkor kinyissam a szemem, és felébredjek.

- Mi van? Mit üvöltöztök?

-  Kelj fel, te anyaszomorító idióta! – morogva nyitottam ki a szemem, és néztem a kekeckedő szőkeségre.

- Már aludni sem hagysz? Esküszöm, panaszt fogok benyújtani!

- Ide figyelj, Helsing, én... – mire befejezte volna a mondatát, Sophie és én Atalja nyögéseire lettünk figyelmesek. A lány szép lassan felnyitotta szemeit, és halvány mosollyal az arcán rám nézett.

- Jól vagy? - bár nem értettem a kérdése tényleges okát, nekem még is volt mit elpanaszolnom:

- Szerinted? A nyomorult, szőke barátnőd megállás nélkül idegel! Sok istenverte embert ismerek, de ő a legrosszabb! Ha nem fogja be egyhamar a nagy pofáját, én esküszöm, hogy előveszem azt a rohadt sokkolóm! – pár percig csönd uralkodott a teremben. Sophie nem törődött a szavaimmal, inkább barátnőjével foglalkozott. Ekkor eszembe jutott az álmom, és hogy a végén mit is mondtak. Kíváncsi lettem volna, hogy valóban ők kiabáltak, vagy azt is csak álmodtam.

Kiakartam nyitni a szám, hogy a nagy hevességem után egy szerény, mégis ostoba kérdést feltegyek, de végül jobbnak láttam, ha bele sem kezdek.

Atalja sápadt volt, és látszólag fáradt. Úgy éreztem, hogy miattam van a földön, hogy valamit én tettem vele, és hogy köze van az ájulásának az álmomhoz.

A lány még mindig, erejét vesztve feküdt a padlón. Sophie mellé lépett, és óvatosan felsegítette. Atalja halkan súgott Sophienak valamit,mire a lány megértően bólintott, majd kiment a szobából.

- Atalja. - Sophie is így szólította, ezért én is meg próbálkoztam ezzel a barátságos hangnemmel. - Minden rendben?

- Persze csak fáradt vagyok

- Akkor miért a földön fetrengsz? Az ágy szerintem kényelmesebb. – unottan elmosolyodtam, majd vissza vettem a rég megszokott fapofámat. – De most komolyan, miért vagy  a földön? – Atalja vállat vont.

- Csak úgy. Miért, zavar?

- Engem aztán nem, csak próbáltam jó fejnek tűnni.

- Nem ment.

- Igen, tudom, de a próbálkozás már egy piros pont nekem, nem? Nem? Oké, szóval nem.

A lány innentől kezdve nem szólt hozzám egy szót sem, egészen addig, amíg Sophie nem intett neki, hogy indulniuk kell.

Ekkor vettem észre, hogy ők már nem pizsamában vannak. Mindketten ortopéd beütésű cipőt, térdig érő ronda, szürke zoknit, piros, skótmintás szoknyát, fehér inget, amin egy címer díszelgett, és egy piros nyakkendőt viseltek. Az összhatás nem volt olyan rossz, de elszörnyedve kellett tudomásul vennem, hogy nekem is ilyen ruhába kell hamarosan bújnom és még nyakkendőt se tudok kötni.

- És vele mi lesz? - intett felém a fejével megvetően Sophie. Viszonozva szívélyességét, elszörnyedve végigmértem, majd unottan elmosolyodtam. Annyira kikívánkozott belőlem egy  pár megvető kommentár a ruhájával kapcsolatban, de nem mertem őket elsütni, hisz tudtam, hogy én is ilyenben fogok virítani percek múlva.

- Hova mentek? – bár annyira nem érdekelt a válasz, de azért mégis csak rákérdeztem, a „törődj a gyengébbekkel” felfogásom végett.

- Reggelizni.

Kikerekedtek a szemeim. Ránéztem a telefonomon lévő órára, majd vissza rájuk.

- Még csak hajnali öt óra!

- Neked hajnali... Nekünk viszont reggel. Ha te is akarsz enni, akkor azt ajánlom, hogy siess.

- Meddig van reggeli?

- Hatig.

- Meddig? Itt mindenki meghibbant? Én jó esetben nyolc előtt öt perccel szoktam kelni!

- Jobb lenne, ha ezentúl múlt időben beszélnél, Helsing. Ez itt nem az a kis putri, ahonnan jöttél, és azt ajánlom, hogy ezt jól vésd az eszedbe!

- Te rohadt... – egyre inkább éreztem a késztetést arra, hogy cselekvésre bírjam magam. Nem tűrtem, ha az egykori putri iskolámról más beszélt ilyen hangnemben. Tény, hogy nem volt a legjobb suli, mondhatni, japán szégyene volt, de ennek ellenére, ha kellett akkor együtt tudtunk működni, és ezért tiszteltem az ottaniakat.

- Atalja! - szólt rá Sophie a lányra, aki mindeddig felváltva nézett minket, mint valami teniszmeccset vezető főmufti- – Induljunk! Attól még, hogy az új lány késik, nekünk nem kell

- De... Ránk van bízva. Mi van, ha eltéved?

- Akkor újra lesz egy szabad ágy...

- Olyan gonosz tudsz néha lenni.

- Én inkább bunkó. senkiházi, patkánynak nevezném. – Atalja mérgesen rám nézett, majd jobbnak látták mind a ketten, hogy távozzanak.

- Hogyne, mintha olyan jól kiismertem volna az iskolát kereken öt perc ébrenlét alatt! – üvöltöttem utánuk, de nagy valószínűséggel nem hallották, hisz még csak arra sem méltattam őket, hogy kikeljek az ágyból, és az ajtónál szólaljak meg.

Nyöszörögve, jobbra-balra nézelődve, csak úgy repült az idő. Lusta voltam kikelni, ráadásul olyan érdekes volt az új környezetem. Meglepett a tisztaság, a drágának tűnő bútorok, a levendula illat, és az, hogy a kajamaradékokat vagy ügyesen tüntették el, vagy nem is voltak.

Nézelődésem egy kis kanapénál ért végett, ahol megpillantottam a végzetem. Az egyenruhám szépen össze volt hajtogatva, mellettük a tanszereim ékeskedtek, melynek tetejére egy kis cetlit raktak. És végül a jó öreg iskola táskát – ami nem is az enyém volt, legalább is én nem tudtam róla - is odapakolták nekem.

Megborzongva a látványtól kiténferegtem az ágyamból, és óvatosan hozzáértem az inghez. Az anyaga egyértelműen selyemből volt, és még a kialakítása sem volt utolsó. A nyakrész gallérján kis csipkék díszelegtek, amiket alig lehetett észrevenni, így ízlésesek, és szépek voltak. A gombok aranyszínben pompáztak, ami mondhatni díszítette a ruhát. Végül az utolsó érdekessége a felsőnek egy címer volt, amely bal oldalon foglalt helyet. A hímzett dísz egy hatalmas, szárnyát kitáró főnixet formált, mely mögött két kiélezett kard keresztezte egymást. A háttere fekete volt, a szegélye pedig aranyozott. A régi iskolámnak is volt címere, de abban mindössze az Intézmény két kezdőbetűje szerepelt, ami, bárki bármit mond, nem a legbonyolultabb jelkép.

Kínkeservesen levettem magamról a még tegnapról rajtam maradt ruháim, és szép lassan, szinte már csigatempóban felvettem a számomra egyre visszataszítóbb egyenruhát.

Dolgom végeztével a telefonomra néztem, és keservesen vettem tudomásul, hogy a reggelinek lőttek.

Kényelembe helyeztem magam az ágyon, és a cetlit hangosan felolvastam magamnak:

- Kedves Carly. 

Nyílván még kissé új Önnek ez a környezet,de remélem, hogy az éjszakája legalább kellemesen telt. Nálunk az órák reggel hét órakor kezdődnek, és óraszámoktól függően akár este fél nyolcig is elnyúlhatnak. Ne aggódjon, magának még a minimális óraszámnál is kevesebb lesz az iskola döntése végett. Kérem, figyelmesen nézze át a tankönyveket, ugyan is nem tudjuk önnek biztosítani az esetleges tanulmányi hiányainak betöltését. Az iskola pedagógusainak java része sajnos rettentően elfoglalt,ezáltal korrepetálást legfeljebb évfolyamtársaitól kaphat. Az órarendjében fel vannak tüntetve a különböző szünetek, illetve hogy mikor kezdődnek, és mikor érnek véget. Az iskola térképén minden rajta van, a hátuljára pedig felírtam néhány, számodra megfelelő, tanórákon kívüli tevékenységet.

Remélem hamar beilleszkedsz majd társaid közé, és megszereted új otthonodat!

Üdvözlettel: Demestrius Igazgató

ui: Az iskola tiltott helyiségeit X-el jelöltem. Kérem, figyeljen rájuk, és semmi esetre se menjen a közelükbe! 

Sóhajtással egybekötve összehajtogattam a papírt, majd a kezembe kaptam az órarendemet.

Írta ugyan az igazgató, hogy nem lesz sok órám, de arról nem volt szó, hogy napi négy, max. öt órát kell csak végigszenvednem!
És ezek csak a leghúzósabb napnak számítottak. A keddi napom - azaz az aznapi órarendem - mindössze három órából állt, és azok közt is volt egy lyukas órám. A meglepő, ámde nagyszerű hírek végett hirtelen már nem is voltam olyan fáradt.

Még csak fél hét volt, de én már fel voltam öltözve, a tankönyveimet már pakoltam is be, és még a tegnapi chipsemből is maradt, amit kikönyörögtem Mansontól, egyszóval teljesen időben voltam.

- Na, nézzük! – végigfutottam a szememmel az iskola térképét, majd - mivel túl nagynak, és bonyolultnak véltem – letettem, és inkább az aznapi óráim megkeresésébe fogtam.

Mint aki rettentően jól érti a dolgát, az első órám tantermének keresésébe kezdtem. - Van  itt egyáltalán olyan, hogy irodalom terem? Itt vagyok én. – tettem rá a mutató ujjam egy, az iskola egyik szegélyében lévő, kis pontra. - innen el kell mennem... oda... onnan el kell mennem arra a furi valamire.. Jesszusom, az mi? Na mindegy... Onnan.. a folyosóra,és ott is vagyok.. röpke két óra alatt oda is találok. 

   Nem tehettem mást, elindultam, mert így is kérdéses volt, hogy odatalálok-e.

Kiléptem a kollégium ajtaján, majd a szárnyon átkelve kijutottam az iskola folyosójára.Melepődtem az elém táruló kép láttán. A diákok...pont olyanok, mint a régi putrimban. Odakint tanultak, klikkekbe rendeződtek, kibeszélték a másikat, nevetgéltek, pár nagymenő tette a szépet az iskola üdvöskéinek, és úgy jártak keltek – futottak, döntöttek fel mindenkit - mintha egy teljesen átlagos kinézetű és nagyságú iskolában lennének. Kicsit dühösen figyeltem az előttem elszaladókat, hisz ők tudtak merre kell menni, és így kétszeres lépéselőnyben voltak előttem. Úgy éreztem magam, mint egy elveszett kislány, aki az anyukáját keresi. Förtelmes volt.

20 perce gyalogolhattam, amikor valami ciripelés félére figyeltem fel. Vállat vontam és mentem tovább. A hangot követően viszont hirtelen megbolydult a folyosó. A diákok a cuccaikat szedegették össze, és amint kész voltak ezzel már  rohantak is.

- Ez volt a csöngő?- kérdeztem magamtól, hisz senki más nem volt, akihez szólhattam volna.

- Igen, ez volt. - a hang hallatán felsikoltottam, és támadó állásban, 180 fokos fordulatot tettem. Manson arcán halvány mosoly jelent meg, majd folytatta: - Hol lesz órád?

- Itt. – feleltem, miután egy kicsit megnyugodtam, majd a térképen egy kis kockára mutattam.

- Nos, drága húgocskám, nem akarlak elkeseríteni, de amit te keresel, az két emelettel lejjebb van. Ráadásul a másik szárnyban. – kikerekedett szemekkel megfogtam a papír két szélét, és igyekeztem mindet alaposan megnézni.

- De...

- A térképet, Ever...

- Hm?

- Fordítva tartottad.

- Mi?- felsikítottam teljes erőmből, és megfordítottam a térképet. Mansonnak igaza volt. A térképen hirtelen a kusza szimbólumok betűkké alakultak, és – bár csak nagy nehezen - ki is tudtam olvasni őket.

- Nekem mennem kell...Sok szerencsét! – Manson intett, majd hátat fordított nekem és elindult a folyosó másik irányába.

- Várj! – kiáltottam bátyám után, és még mielőtt túl messzire került volna, megragadtam a csuklóját. Manson meglepetten megtorpant, és kiszabadítva csuklóját, felém fordult.

- Mi az?

- Kérdeznék valamit.

- Mit szeretnél?

- Dorian... - Manson összeráncolta homlokát, én pedig kezdtem úgy érezni, hogy rossz ötlet volt bele kezdeni.

- Mi van vele?

- Velünk jött a repülőn, de… leszálláskor sem láttam, és az után sem. Hol van?

- Miért szeretnéd tudni?

Vállat vontam.

- Csak érdekelne. Nem nagyon jössz ki vele.

- Te még nem ismered.

- Ezt hogy érted? – Manson arcára valami ijesztő költözött. valami, amit eddig nem láttam rajta. A tehetetlenség vonásait. Úgy láttam, hogy szeretné nekem elmondani, de nem teheti, és ez még jobban elkeseríti. – Manson... Mit nem mondasz el? Régen nem voltak titkaink...

- Ever, nekem mennem kell... Kérlek, ígérj meg valamit! – Manson mindkét kezét a vállamra tette és mélyen bele nézett égszínkék szemével az enyémbe. Beleborzongtam a hangjában rejlő komolyságtól. Annyira megváltozott, annyival komolyabb lett. Láttam rajta, hogy félt, de nem tudtam mitől.

A válaszomra várt. Nem akartam neki hazudni, de ha azt mondom, hogy nem ígérhetek semmit, akkor nem hagyja abba az idegeskedést, így halkan kinyögtem azt, amit hallani akart:

- Rendben. Mi lenne az?

- Kerüld Grayt! Mindenáron!

- Mint mondtam, nem találkoztam vele azóta. Nincs mitől félned.

- Ever, én nem viccelek! – a hangja egyre komolyabbá vált, én pedig éreztem, ahogy a lelkem elgyengül tőle. Érthetetlenül álltam az aggodalma előtt, és ez rettentően bosszantott. Egyszerűen csak be akartam illeszkedni, túl lenni az első napomon, pihenni egyet és haza üzenni pár barátomnak, hogy minden rendben, hogy túl éltem a balesetet, és hogy új iskolába kerültem Londonban. Nyeltem egyet hangosan, majd Manson folytatta: – Nem örülök annak, hogy itt vagy. Elleneztem az első perctől fogva. Otthon kéne lenned! Ott kellett volna keresni neked lakhelyet! Nem tartozol ide, Ever! Ez nem a te világod! Amint tudlak, visszaküldelek Japánba. Még barátok vagytok Vanessával? - ijedten bólintottam, de valójában már rég nem beszéltem vele. – Remek.. a szülei szerettek téged. Elintézem valahogy, hogy ott lakhass. Visszamehetsz a régi sulidba, leérettségizhetsz és nem kell az itteniekkel foglalkoznod. - szinte láttam Manson szemében, ahogy ezt elképzelte. Hogy engem visszaküld Japánba, hogy megszabadul tőlem, és élheti gondtalan életét tovább.

Dühös lettem. Az öklömet felemeltem, és már tényleg azon voltam, hogy orrba nyomom Mansont, de végül úgy döntöttem, hogy az üvöltözésem is bővel elég lesz.

- Te, nyomorult féreg! Tényleg azt hiszed,hogy ilyen könnyű lesz engem leráznod? Két éve nem láttalak! Ránk se bagóztál, vígan éldegéltél! Megszabadultál tőlünk! Anyáék már nem jelentenek számodra gondot, de én itt maradok, világos? Nem hagyom, hogy kényed-kedvedre cibálj ide-oda! Nem örülsz hogy itt vagyok? Akkor ne örülj! Nem érdekel! Itt fogom letenni az érettségim, és ezen te sem változtathatsz! Tudom, hogy régen nem mindig jöttünk ki, de többnyire jól el voltunk! Miért utáltál meg ennyire, mondd? Mi rosszat tettem ellened, hogy ennyire meg akarsz tőlem szabadulni? – a hangomtól szinte beremegett az egész folyosó. Dühös voltam a bátyámra, és szomorú is , mert azt hittem,hogy örül nekem.

Manson szótlanul magához húzott, és szorosan megölelt.

- Nem akarlak elüldözni. Csak te maradtál nekem. Hidd el, mindennél jobban szeretlek. Nem azért nem írtam, vagy nem hívtalak fel titeket, mert nem akartam tartani veletek a kapcsolatot, hanem mert megtiltották. Mindennél jobban hiányoztatok. A szívem szakadt meg minden nap, mert nem tudtam mi van veletek. Ever... Ha nem ismerném ennyire jól az iskolát, akkor rettentően örülnék, hogy itt vagy. De értsd meg... Én a te érdekeidet tartom szem előtt, és nem az enyéimet.

- De nekem nem az az érdekem, hogy visszamenjek! Ugyan, miért mennék vissza? Anyáék meghaltak.. Senkim sincs már ott.

- Itt sem leszek... Alig vagyok az iskolán belül. Ritkán látsz majd engem.

- Miért? Hisz itt tanulsz, vagy nem?

- De igen de... Nekem máshol van az oktatásom. Mindegy is. Ebbe most ne menjünk bele. – eltoltam magamtól Masont és mérgesen a szemébe néztem.

- Ne küldj vissza... Adj nekem egy esélyt. Nem vagyok az a kis elveszett lány, akit 2 éve ismertél. Változtam! Rengeteget!

- Azt észrevettem – a szája sarkán egy halvány mosoly jelent meg, mely egyre szélesebbé vált. Újra láttam a bátyámat mosolyogni. Úgy éreztem vissza kaptam a régi énjét, mely már annyira hiányzott nekem. Mosolyától én is felvidultam, és gúnyos mosollyal rákacsintottam.

- Naná, hogy észrevetted! Ilyen ember nincs még egy a világon! Utánozhatatlanul jó fej vagyok.

- Mitől nőtt meg ennyire az önérzeted Hugi?

Unottan vállat vontam.

- A tényeket nehéz elrejteni, nem igaz?
- De... Hogyne. Na nekem mennem kell tényleg. Miattad késésben vagyok.

- Na nem! Megígérted, hogy elkísérsz a teremig – Manson kérdő arckifejezése még inkább felvidított. szerettem,ha értetlenül állt előttem, mert ilyenkor úgy éreztem,hogy tudok valamit, amit ő nem.

- Én ilyet nem mondtam.

- Mármint micsodát?

- Hogy elkísérlek az órádra. - Pontosan ezt a választ vártam. Annyira egyszerű volt kelepcébe húzni. Néha már túl egyszerű is.

Amint kimondta a szavakat én rögtön felvettem a szerepet, amit csak erre a jelenetre tartogattam perceken keresztül.

- Elkísérsz? Tényleg? Azt hittem sietsz. De ha így ragaszkodsz hozzá...

- Te kis...!

- Gyere már! A francba is veled. Lassú egy csiga vagy.

- Látom ma formában vagy. Jössz nekem eggyel, ugye tudod!

Unottan végigmértem magát megadó bátyámat, majd diadalmasan elnevettem magam.