9. fejezet

Utunk során szótlanul haladtunk egymás mellett. Manson úgy tűnt, valamin gondolkodik, én pedig rettentően el voltam foglalva a folyosó tanulmányozásával.

Bár szinte mindegyik folyosó ugyanúgy nézett ki, mégis mindegyiknek volt egy-egy megkülönböztető jegye.

Minden kanyar után volt egy-egy festmény, melyen különböző személyek szerepeltek. A legtöbbjük 19. századi ruhakölteményekben pompázott, viszont akadt nem is egy olyan festmény, melyen a rajta szereplő ember ruhája vetekedett egy ősember öltözékével.

Néhány arcon megakadt a szemem, olyankor akaratlanul is megálltam, és addig nem is moccantam, amíg Manson el nem rángatott.

Rengeteg érdekesség volt már pusztán a folyosókon is.

Kiskoromban sokat álmodoztam arról, hogy majd egyszer egy hatalmas kastélyban lakom, ahol éjjelente kiszököm a folyosókra, és ott rohangálok keresve az elbújt szellemeket, de sohasem gondoltam volna, hogy a valóságban is léteznek efféle helyek.

Hamar kizártam a külvilágot magam körül, így nem is volt csoda, hogy mikor megérkeztünk az úti célunkhoz egyszerűen nekimentem a bátyámnak, majd ezt a szerencsétlen megérkezést veszélynek titulálva védekező állásba rendeződtem.

Manson mindig jót nevetett a különböző megmozdulásaimon, viszont abban a pillanatban, amikor még én is úgy éreztem, hogy magamat ki tudnám nevetni egy cseppet sem tűnt jókedvűnek.

- Nem nevetsz ki? Hahó! Neked mentem, és majdnem letámadtalak!

- Tartsd észben ezeket a reakcióidat máskor is. Mellesleg..

- Vágom.. megérkeztünk.

Erőltetett mosolyt csaltam az arcomra, majd Manson nyakába ugrottam.

- Mint az első nap amikor iskolába mentem, nem?

- És sírtál, mert féltél bemenni.

- Csak elővigyázatos voltam.

- Légy itt is az, és szállj le rólam! Rettentő nehéz vagy!

Sértődötten, vörösen izzó fejjel , sárba tiport önbizalommal és némi duzzogással leszálltam a nyakából, majd dühösen felé fordultam.

- Pusztulnál ki!

- Fáj az igazság húgi?

- Fájna, ha a fejedbe verném az öklöm?

- Vigyázz hogy beszélsz az idősebbel! – Manson gúnyosan nevetett. Gyűlöltem, ha nevetség tárgya voltam, viszont általában tudtam ellensúlyozni valamivel. Nos.. akkor és abban a percben nem tudtam.

Megadóan sóhajtottam végül elköszöntem Mansontól, aki rohant is a dolgára. Nem volt kétséges. Az egyetlen ember, akit ismertem, és akiben megbíztam, ott hagyott a végzet torkában. Mély levegővételek után, némi önbizalom erősítő gondolat fényében a kilincs felé nyúltam, de nem vitt rá a lélek, hogy hozzá is érjek.

Nem féltem az emberektől, és biztos voltam benne, hogy se perc alatt lerendezem mindegyik nagyszájú marhát, de mégis úgy éreztem, hogy itt nem tehetem meg azt, amit egykori sulimban nap mint nap megengedtem magamnak.

Pár pillanatig mozdulatlanul, félúton a kilincs kinyitásához készülődve a levegőben hagytam a kezem.Végiggondoltam eddigi életem főbb állomásait, és hogy mi lenne ha. ..

Újra eszembe jutott anya és apa, és az,hogy mi lenne velem akkor, abban a percben,ha nem történik meg a baleset, és nem kell elmennem Japánból egészen Londonba.

Túl sok lehetőség gyülemlett fel az agyamban. Túl sok „mi lenne ha…” kérdés jutott eszembe, és rá kellett döbbennem, hogy nincsen feltételes mód... nem lehetett feltételes mód. Már nem...

Mély levegőt vettem, és mint aki a világ legnehezebb dolgát vinné végbe, kinyitottam a terem ajtaját.

Belépésemkor megtörtént, amitől a leginkább féltem.

Minden egyes tanuló szeme rám szegeződött, én pedig éreztem, ahogy szép lassan a holtsápadtból az arcom átmegy vérvörösbe. Végignéztem a teremben lévők mindegyikén, és szomorúan kellett szembesülnöm azzal a ténnyel, hogy senkit nem ismerek.

Mindenki izgatottan méregetett,  összesúgtak padtársaikkal, kacagtak rajtam. Gyakorlatilag úgy néztek rám, mint egy 5 éves ruhájában mászkáló idiótára.

Akaratlanul is hátráltam egy lépést, és mire észbe kaptam, a kezem már görcsbe állva szorongatta a táskám szíját.

Próbáltam megkeresni a tanárt, hogy ő véget vessen a „ ki lehet ez” perceknek, de mint kiderült, többet késett az óráról, mint én.

Hatalmasakat nyelve, izzadó tenyérrel, és az ájulás szélén az ajtó felé vettem az irányt.

A kezem már a kilincsért nyúlt, amikor hirtelen az ajtó kitárult, engem pedig gyönyörűen orrba vágott.

Az osztály egy emberként kezdett el röhögni, és egészen addig el sem hallgattak, amíg valaki rájuk nem parancsolt.

A hangja nem volt szigorú, sem a legerőteljesebb, amit valaha hallottam – bár tény, hogy én kellőképpen megszoktam az üvöltözést, hisz rendszerint kellett végighallgatnom a tanárok üvöltő monológjait - de ettől függetlenül úgy tűnt, hogy használt.

Mindkét kezemmel az orromat fogva, könnyes szemmel hátrálni kezdtem az ajtótól .

Mikor már úgy voltam vele, hogy felhívom magamra pillanatnyi megmentőm figyelmét, és meg kérem arra, hogy valamit kezdjen velem, mert kezd rettentően idegesíteni az, hogy nevetség tárgya vagyok, holott még csak nagyjából öt perce szennyezem a levegőt,  az illető meglepetten rám nézett, végigmért, majd értetlenül állva a helyzet előtt hátrébb lépett egyet.

Meglepődve elvettem a kezeim az arcom elől, és utánozva mozdulatát, én is hátrálni kezdtem. Sok mindenre számítottam, - főként egy csúf vén banyára nagy vas orral és gyilkos tekintettel - de arra nem, hogy egy legfeljebb húszas éveiben járó, hosszú szőke hajú porcelán bőrű, smaragdzöld szemű nő fog megjelenni előttem, kezében néhány könyvvel és egy teáscsészével.

Nem tudtam hirtelen hova tenni a helyzetet. Először egy sziával akartam köszönni, de aztán átsuhant az agyamon az a gondolat is hogy talán ő a tanár.

Pár percig nem szólt egy szót sem. Szemeiben a fények halványodni kezdtek, arcáról minden mimika leáldozott. A horrorfilmekben lehet olyan arcokat látni, mint amilyen a nőé volt.

-Elnézést... hahó! –Egyszer csak mint aki egy kómából ébredt volna felészlelt, a szemeibe visszatért a csillogás, arcára mosoly került, én pedig ijedten, halványan elsikoltottam magam.

- Keresel valakit? – kedves, lágyan szóló hangja csak még inkább a frászt hozta rám. Nem tudtam mit válaszolni. Teljesen elfelejtettem mindent, amit mondani akartam – pedig volt mit mondanom - és kezdtem még inkább frusztrált lenni.

- Én.. Nem, mármint személyt nem keresek, de elvileg itt lesz órám.

- Itt? Nem rémlik, hogy tanítanálak. Mi a neved?

- Ja igen... – Megilletődve kihúztam magam,  hátráltam még egy kicsit, hogy ne fejeljem le, majd illedelmesen meghajoltam.

- A nevem Carly Everlice Van Helsing. – miután felegyenesedtem folytattam a mondanivalóm.

- Tegnap érkeztem, és nem nagyon tudom mit hol keressek. Igazából fogalmam sincs, hogy mit hogyan szóval megköszönném, ha segítene. A bátyám kísért el ide, de ismerve őt, lehet, hogy nem is itt lenne órám.

- Megmutatnád az órarended? Kérlek.

- A mim? Ja igen sajnálom még kicsit kómás vagyok... -  Utoljára akkor voltam ilyen kapkodós kedvemben, amikor az utolsó tanítási napról előbb engedtek el minket. A táskám pár pillanat alatt lekerült a hátamról – pedig ez a mozdulatsor nekem minimum öt percembe került - majd nagyjából ugyan ennyi idő alatt ki is tudtam halászni belőle az órarendem - Megvan! – kiáltottam fel, mint aki éppen megtalálta az örök élet elixírjét, majd diadalittasan átnyújtottam a nőnek, aránylag pici órarendemet.

Gyorsan átfutotta a szemével minden apró részét, majd mosolyogva vissza adta nekem

- Igen. Jó helyen jársz. A nevem Merylin Moon. Üdvözöllek az iskolában. Ne haragudj, nem emlékszem a teljes nevedre. Carly Everlice Van... Helsing? -reflexszerűen hátrapillantottam a többiekre, akik láthatóan nagyon jól szórakoztak a helyzeten. Kezdtem úgy érezni, hogy egy túlélhetetlen napnak a még csak a leges legelején tartok, de már elbuktam.

Visszafordítottam a fejem a tanárnő felé, majd alig láthatóan bólintottam egyet. - Akkor bizonyára te vagy az igazgató..

- Késett, és még társalog? Most úgy őszintén, ez nem ér rá óra végén? Így is el vagyunk úszva. Nem fél a tanárnő, hogy ki fogják rúgni? – Ijedve ugrottam egyet az üvöltés hallatán, mely a diákok soraiból hallatszott.

Nem volt nehéz megtalálni a hang tulajdonosát, mivel ő volt az egyetlen, aki fölállva meredt gyilkos kék szemével a tanárnőre.
Merilyn megdöbbenve, halványan szájtátva nézte a fekete-piros átmenetes hajjal rendelkező lányt.

Pár másodpercig mély csend uralkodott a teremben. Senki, nem mert megszólalni, bele értve engem is, bár magamat ismerve amint megszólalt volna valaki más a diák sorai közül, rögtön bele mentem volna a vitába.

Éppen hátrálni kezdtem a tábla felé, amikor Merilyn rám nézett.

- Kérlek foglalj helyet.
- Mi...? Ja,rendben... – Hatalmasat nyelve elindultam a padok között, majd a leghátsóban helyet foglalva néztem a folytatást, ami rögtön elkezdődött amint leültem.

- Meg vagyok döbbenve Mrs. Shepherd... Vannak diákok, akiktől kitelik, de maga? Felfoghatatlan.Sohasem feleselt még vissza, ráadásul nem ilyen ocsmány módon! Csalódtam magában. Kérem óra után maradjon itt. Természetesen meg kapja a büntetését.

Az egész úgy hangzott, mintha csak valami vitakörben kellett volna megmondania a véleményét, pedig ez távolról sem így volt. Ledöbbentem a válaszán, melyet mindössze egy csalódott sóhaj követett. Többet vártam...Sokkal többet. Illúzió romboló volt számomra  a tanárnő reakciója. Legalább egy kicsit üvöltött volna!

Miután Merylin leült a helyére akaratlanul ugyan, de kicsúszott a kérdés a számon, melyet jobb lett volna magamban tartanom.

- Ennyi? – Bár nem voltam hangos, mégis mindenki rögtön rám nézett, bele értve Merylint is.
Automatikusan görnyedni kezdtem, közben a padban próbáltam egyre lejjebb húzódni, abban reménykedve, hogy nem tudják beazonosítani, a hang tulajdonosát, és békén hagynak...

Nos... tévedtem.

- Parancsol, Miss Helsing?

- Én?... – Már hozzá voltam szokva,hogy mindent letagadok és ez tűnt akkor és abban a pillanatban is a legkézenfekvőbbnek, viszont ha valami annyira egyértelmű volt mindenki számára, mint az, hogy én kérdeztem, akkor nem nagyon volt mást tenni, mint behúzott nyakkal, nagyon halkan, de vállalni a felelősséget – Akarom mondani...

- Lenne olyan szíves, és nem bujkálna?

- Bujkálni? Én? Nem! Csak... Kerestem...Valamit.
- Értem. Akkor hagyja abba a „keresést” és tápászkodjon fel. – Nagy nehezen visszahúztam magam a padra, ami hirtelen kényelmetlenebbnek tűnt, mint tíz perccel ezelőtt. – Köszönöm. Na? Mit szeretett volna mondani?
- Nem akartam semmit se mondani, csak... Éppen a méltóságába tapostak, és maga csak csalódott. Az én iskolámban az ilyenért fülsüketítő ordítás járt, nem egy sóhajtás.
- Értem. Nem tudom, hogy honnan jött Miss Helsing..
- Ever.
- Ever. Nem tudom, hogy honnan jöttél, de ez az iskola nagy valószínűséggel semmiben nem hasonlít egykori intézményedhez. Mit értem volna azzal, ha felemelem a hangomat?
- Lehet, hogy többé nem csinálja.
- Ha meg akarja tenni újra, akkor megteszi így is úgy is. Az üvöltés legfeljebb csak a hangszálaimnak ártott volna.
- De... – Nem tudtam folytatni az érvelésemet. Igaza volt. Pár pillanat halk gondolkodás után végül feladtam, és berekesztettem a témát.
- Rendben – Pár pillanatig csak a napló lapjainak hangját lehetett hallani, majd egy nagy puffanás után Merilyn az órára nézett, majd ránk, végül pedig elkezdett összerámolni.

- Nem látom már túl sok értelmét, hogy elkezdjük az anyagot. Valaki elmondaná nekem, hogy mi volt a tegnapi iskola gyűlésen? Sajnos dolgom volt, és nem tudtam megjelenni rajta.

Senki nem felelt.  Néhányan a torkukat köszörülték. Volt, aki köhögött egyet- kettőt, esetleg egy halk „semmi” válasszal méltatták a tanárnőt, bár az is inkább ennyinek esetleg más oda nem illő szónak hangzott.

A diákok tüzetesebb szemügyre vétele során egyszer csak a fekete, piros átmenetes lányra tévedt a szemem.  El akartam vinni róla a tekintetem, de amint ezt megpróbáltam mélyen a szemembe nézett, én pedig mint akire ráparancsoltak, hogy ne mozduljon megdermedtem. Égszínkék szemeiben volt valami sötét, rémisztő, ami teljesen lebénított. Úgy éreztem, hogy a testem nem az enyém, és a lelkem ezért elhagyni készül. Dőlni kezdtem. Tudtam, hogy fejre fogok esni,ha nem teszek valamit, de még mindig képtelen voltam mozogni.

-Ellie! – kiáltotta valaki parancsolóan mellettem, mire a lány pufogott egyet, majd elfordítottam mérgesen a fejét.
Mintha valaki fejbe csapott volna, hirtelen felészleltem, és sikítva kapálózni kezdtem, hogy valamiben meg tudjak kapaszkodni.
Pár centi lehetett a fejem és a padló közt, mikor a mellettem ülő fiú megragadta a karom és visszahúzott.
A szívem hevesen zakatolt. Nem voltam ugyan életveszélyben, de ettől függetlenül a történtek, és a késői reagálási lehetőségem egyvelege meghozta a kívánt életveszély érzetet, ami bennem volt.
- Jól vagy? – Meglepetten néztem megmentőmre, aki még mindig erősen tartott, mintha attól félne, hogy képes vagyok ismét – és ezúttal sikerrel - hanyatt esni.

Ránéztem a kezére, majd vissza rá, ő pedig bocsánat kérően elmosolyodott, majd elhúzta a karját.
- Ne haragudj.

- Viccelsz? Majdnem szaltóztam egyet. Kösz.

Ismét elmosolyodott, majd beletúrt félhosszú, egyenes fekete hajába, mely az egyik szemét eltakarta.
- A nevem Peter Felician Seaver, de a barátaimnak csak Pete.
- Carly Everlice Van Helsing. Barátoknak Ever, ellenségeknek Carly
- Ever... Ritka név. Nem is tudtam, hogy van olyan, akit így hívnak.
- Szerintem senki mást nem hívnak ilyen hülyén. Kitalált név. Ebben biztos vagyok. – Pete unottan mosolyogva megvonta a vállát.
- Nekem akkor is tetszik. Egyedi. És illik hozzád.
- Ezt bóknak veszem.

- Mert az is volt. – Halványan elmosolyodtam.
  Hirtelen úgy tűnt, hogy talán még túl is élhetem a napot.