2. fejezet

A házunk nem volt messze az iskolától. Nagyjából tíz perc volt gyalog az út, én mégis minden reggel busszal mentem. Mit lehetett tenni? Lusta voltam, és reggelente éppen annyi energiám volt, hogy kimenjek a buszmegállóba.

Aznap, a történtek után - beleszámítva a rossz előérzetemet - inkább a gyorsabb, ámbár kifárasztóbb megoldást választottam, és sétáltam. Mivel még mindig szédültem, és a szemem is egyre inkább fájt, így ostoba döntésnek látszott, de ismertem a buszjáratokat, és nem várhattam még tíz percet, hisz annyi idő alatt az utat is megtettem. Az útvonalat a közeli tisztáson tettem meg, ahol a legtöbbször a kutya sem járt. Ez biztonságos szakasznak bizonyult számomra, szinte mindig. Így senki sem kötött belém, és ami még nagyobb szerencse, hogy én se másokba. A tisztás eredetileg egy park volt, még nagyon régen, ahova mindennap ki jártak az emberek. Hat éves koromban kerültem az Earheart családhoz, és a legelső náluk töltött napon a idehoztak. Anya elmondása szerint nem lehetett engem onnan elrángatni, annyira szerettem a fűben feküdni, és nézni a felhőket. Az a szokásom rengeteg ideig megőriződött, ám amikor már a liget annyira kihalttá vált, hogy feküdni is veszélyes volt, onnantól kezdve inkább hanyagoltam, és helyette egy fa tövében üldögélve zenét hallgattam.

Mire az út végére értem, a szemfájásom alábbhagyott, és a föld is kezdett stabilizálódni. Óvatosan elvettem a kezem a szemem elől, és lassan felemeltem a fejem. Azon kevés ház közül, amely előttem állt, szinte azonnal megláttam a miénket. Sosem volt nehéz kiszúrni, tekintve, hogy minden ház körülöttünk fehér vagy sárga volt, de mivel apának a zöld szín mániája gyakran elhatalmasodott, így a kedves kis otthonunk almazöldben virított. Visszagondolva, aranyosan nézett ki, de akkoriban égőnek, és szánalmasnak tartottam, de mit lehetett tenni? Szerettem apát, és nem akartam megbántani, így még segítettem is neki kifesteni a házat.

Megkockáztatva, hogy ismét elkezdek szédülni, elkezdtem rohanni az épület felé, majd a nyitott kapuban megálltam. Körbe néztem a környéken. Valami furcsára utaló jelet kerestem, de minden a legnagyobb rendben volt. A kutyák nyugodtan mászkáltak a kertekben, a szomszédok kedvesen mosolyogtak, beszélgettek egymással. Minden olyan normálisnak tűnt. Látván, hogy aggodalmam vagy korai, vagy tévedés volt, bementem a kapun, majd az ajtóhoz rohantam, és megfogtam a kilincset. Hatalmas fájdalom hasított végig az egész testemen. Visszahúztam a kezemet egészen a mellkasomig. A szívem hevesen vert, és levegő után kapkodtam. Már biztos voltam benne, hogy nem tévedtem. Mikor elegendő levegőhöz jutottam, ismét a kilincs után nyúltam, majd elfordítottam, és berúgtam az ajtót.

Mikor beléptem az előszobába, mindent rendben találtam. Halkan végigmentem a helyiségen, egészen a nappaliig. 

Az ottani látvány teljesen lesokkolt.

Amint bementem a szobába, rögtön az előtte lévő falon megláttam a mi gyönyörű kis kandallónkat, ami felett anya keresztre feszített, kedvenc, rózsaszín ruhájába öltöztetett holtteste lógott, lefelé fordítva. Testét szúrások, és karmolás nyomok borították. Mindent ellepett a vér, és a hullaszag. Anya szeme tágra nyílt, és rám meredt. Szája sikításra nyílt, de úgy tűnt, hogy már nem jutott el a kívánt hangig. Én is kiáltani, sikítani, futni akartam, de a látvány teljesen lebénított. Lepergett a szemem előtt eddigi életem, és minden anyával töltött perc. Nem tudtam elhinni, amit láttam. Annyira hihetetlen volt. Nem láttam dulakodásra, vagy betörésre utaló nyomot. Minden rendben volt, egyszerűen lehetetlen volt, hogy harc nélkül ezt tették vele!

A sokkból egy, a szobám felőli folyosóról jövő csörömpölés keltett fel, és rázott – aránylag - helyre. A nappaliban el kezdtem kutakodni egy fegyver után. Apának sok kis titka volt, amiről csak én tudtam, más nem. Tisztában voltam vele, hogy a nappaliban tartott egy pisztolyt, ha esetleg valaki betörne. A fegyvert még sosem használták, és éppen itt volt az ideje, hogy betörjem.

Nem kellet hozzá sok ész, hogy rájöjjek, hova rejtette.  Felnéztem az emeletre, remélve, hogy nem látom meg az illetőt, aki ezt tette az anyámmal. Miután meggyőződtem róla, hogy nem mostanában fog lejönni, a kanapéhoz rohantam.  Mielőtt még megmozdítottam volna a bútort, akaratlanul is anyám holtestére pillantottam. Undorodva, könnyekkel küszködve fordultam vissza az elmozdítandó bútor felé, majd hangtalanul eltoltam. Alatta, a parkettán egy halvány rés tátongott, amibe beledugtam az ujjaimat, és elmozdítottam. Szerencsémre nem az a „tépd le” féle rakodó gödör volt, hanem amit könnyedén el tudtam tolni, és megszerezni azt,ami kell. A pisztoly - ahogy reméltem - ott volt épen, sértetlenül. Mellette szépen elrendezve feküdtek a tárak, amik közül kettőt kivettem, majd egyet halkan beletettem a pisztolyba. Elindultam, halkan a lépcső felé, majd mikor az aljához értem, megtorpantam. Hirtelen azt se tudtam, miért vagyok ott. Megölték a nevelőanyámat, valószínűleg apámmal fent végeztek. Nekem pedig el kellet volna rohannom segítséget hívni. Ehelyett én mit tettem? Fogtam magam, megkerestem apám pisztolyát, megtöltöttem azt, majd elindultam a végzetem felé. Hirtelen ostobának éreztem magam. Ostobának, meggondolatlannak és őrültnek. Mély levegőt vettem, majd - a józan eszemre nem hallgatván - elindultam felfelé a lépcsőn. A grádicsunk sosem nyikorgott, legalább is én sosem vettem észre. Ám mikor az első fokra léptem, olyan hangosat reccsent, hogy egy halk sikoly szaladt ki a torkomon.

- Elcsesztem! - gondoltam magamban, miközben remegő kézzel és lábbal felrohantam az emeletre. A filmekből nyert tudásom alapján, ha valaki zajt csap, és utána felrohan az emeletre, akkor a támadót megijeszti, és fölénye lesz. Nos, ezzel az én helyzetemben csak az volt a gond, hogy a támadó vagy láthatatlan volt, vagy már rég nem volt a házban. Ilyenkor a legtöbb értelmes ember halkan folytatja útját, ám én ekkor már rég nem voltam a normálisak közt, így elkiáltottam magam:

- Hé, van itt valaki? Ha igen, akkor dugja elő a mocskos képét, amíg szépen mondom! – erre egy halk nevetés volt a válasz. Ekkor éreztem úgy, hogy túljátszottam a szerepem, és jobban tenném, ha elrohannék, és a profikra bíznám a dolgot. 

Remegve, az ájulással küszködve még egy lépést tettem a szobám felé.

Pont az enyémben volt! De miért? Annyi helyiség volt a házban. Hálószoba, a bátyám szobája, nappali, fürdőszoba, sőt, még WC helyiség is, de nem, a betörő az én szobámat spécizte ki. Csodás!

- Jöjjön elő! Most! – ez volt a tipikus „ne kergesd ki az oroszlánt a barlangjából” szituáció, amit én nem vettem figyelembe. Tudnom kellet, ki végzett anyával – és valószínűleg apával is.

Hirtelen egy egyre nagyobbodó árnyékra lettem figyelmes, mely a szobámból haladt ki a folyosóra. Amint a sötét folt nagyobbodott, én ugyan abban az ütemben lépdeltem hátra felé. Gyerekkoromban bátyám sokat tanított nekem harcművészeteket, főként karatét, és valami furcsa nevűt, amit mind a mai napig képtelen vagyok megjegyezni. Lehet, hogy Kapuérának hívták?

Próbáltam a mozdulatsorokat összeszedni a fejemben, abban az esetben, ha a pisztolyról kiderülne, hogy egy vizet spriccelő játékszer, amivel az egyetlen sérülés, amit okozhatok a gyilkosnak, az a vizes ruha. Hallottam a betörő cipőjének nyikorgását. A szívem egyre hevesebben vert, levegő után kapkodtam, és hirtelen teljesen elveszettnek éreztem magam. Eszembe jutott anyám holtteste. Ha egy felnőttel – látszólag - ilyen könnyedén elbánt, akkor én semmi veszélyt nem jelezhetek rá nézve. Egyre csak közeledett. Egyszer csak megláttam a lábát, és ijedtemben célzás nélkül lőttem egyet. A betörő egy pillanatra megtorpant, majd előre lépett egyet, a világ elsötétült, én pedig a földre zuhantam. Pár pillanatig még eszméletemnél voltam. Láttam, ahogy oda jön hozzám, leguggol, majd két ujját a nyakamra teszi. Felnyögtem. Próbáltam felkelni, de nem hagyta.

- Minden rendben lesz. – súgta a férfi, majd elájultam.