1. Fejezet

- Ó, drágám! Kérlek, siess! Apád és én nem tudunk várni rád, indulnunk kell nekünk is! - kiabálta nekem anya a földszintről. Én még elég kába voltam, tekintve, hogy nagyjából öt perce lehettem fent. Kedd volt, és a tegnap esti virrasztás végett még a zoknimat is alig bírtam felhúzni. Mire anya kérvény benyújtása eljutott az agyamig, addigra már a következőket hallottam: – Sajnálom, Everlice, de nekünk mennünk kell, hagytam pénzt a pulton, sietünk haza, puszi! - erre reagáltam egy halk nyögéssel, majd anyáék becsapták maguk után az ajtót. Egyedül maradtam a házban. Végre! Körbe néztem az elhanyagolt szobámban. A tiszta ruháim keveredtek a földön a szennyessel, a füzeteim szanaszét hevertek, a laptopom felnyitva feküdt a székemen és még a tv-t sem kapcsoltam le este. Ez volt az én kis birodalmam, ahova soha senki nem tehette be a lábát rajtam kívül. Persze ezt a nevelőanyám gyakran meghazudtolta, de neki, ha nem is mindig, néha megengedtem, hogy ezt a fontos szabályt áthágja.

Aznap az első órára nem mentem be. Reggel nyolcig ott ültem a széttúrt ágyamon, és nézelődtem össze-vissza a számomra ugyan már megszokott, még is különös szobámban. Mindig találtam valami új tárgyat, vagy zugot, ami felfedezésre várt, de aznap sajnos csak a szennyes és a tiszta ruháim közti különbség felkutatása volt a legérdekesebb elfoglaltság. Nyolc óra után pár perccel nagy erőfeszítések árán felálltam, majd lerogytam a földre és felvettem onnan egy farmert, egy fekete melltartót és egy fekete „Fucking perfect” feliratú pólót. Ezek után még tíz perc erőfeszítést követően felálltam, felöltöztem, majd leszédelegtem a földszintre. Reggelente egész vicces látványt nyújtottam, miközben keresztezve saját lábaimat próbáltam egyenesen lemenni azon a nagyjából három méteres lépcsőn úgy, hogy ne essek orra, és közben még fogjam is a korlátját. Ez persze a legtöbb esetben nem ment, így vagy legurultam, vagy inkább lecsúsztam a korláton. Aznap ehhez képest egész nőiesen tudtam lemenni azon a számomra átkozott hosszú grádicson, és még a pénzt is mindössze öt perc keresgélés után meg is találtam. Emlékeztem ugyan arra, hogy anya mit mondott, de arra már nem, hogy mire mondta. Ez gyakran vezetett ahhoz, hogy éheztem az iskolában, vagy kéregettem, esetleg rosszabb esetben megfenyegettem valakit. Ezek senkit nem leptek már meg a gimnáziumban. Nem kellett hozzá két év sem, hogy rá jöjjenek: velem nem érdemes kikezdeni, és jobb, ha azt csinálják, amit én mondok. Persze valójában nem voltam ilyen erőszakos, pusztán szerettem, ha nekem volt igazam. Általában az iskolai időm nagy részét zenehallgatással, firkálással, olvasással vagy épp álmodozással töltöttem.  A tanulás nem volt az erősségem, de érdekes módon, amikor bukásra álltam, csupa ötös dolgozatokat írtam. Az akkori tanáraim szerint csak lusta voltam, az én véleményem ezzel szemben az volt, hogy túl érdekesek voltak azok az aprócska porszemek, amik kerülgették a fejemet az órákon.

Felvettem nagy nehezen a tornacipőmet, a baseball sapkámat az övemre erősítettem, mert a fejemre kicsi volt, és elindultam az iskolába. Félúton voltam, mikor észrevettem, hogy az egy dolog, hogy felöltöztem, elhoztam a pénzem, nálam volt a sapkám, de a táskám otthon felejtettem! Ezzel nem lett volna semmi gond, ha nem lett volna benne az mp4-em, és köztudott volt, hogy ha nem volt nálam valami, amin zenét tudtam hallgatni, akkor törtem-zúztam.

Visszarohantam a házunkba, felrohantam az akkor még hosszabbak tűnő lépcsőn, berontottam a szobámba, majd a táskámból kivettem az mp4-emet és meg sem álltam az iskoláig. Éppen kicsöngetésre értem be. Az osztálytársaim úgy menekültek ki a teremből, mintha csak üldözték volna őket. Diadalmasan mosolyogva néztem osztálytársaimat, ahogy útjuk során megvetően rám néznek, majd mennek a dolgukra. Senki nem lepődött már meg azon, hogy nem voltam benn első órán, de azért mégis bosszantotta őket. Győzedelem ittasan besétáltam a terembe, semmire nem figyelve a helyemre mentem, és leültem. Ekkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Fermen tanárnő megvetően, morogva nézett engem azokkal a szemüvege által lekicsinyített, légynagyságú szemeivel, közben a kezében tartott lapokat szorongatta.

 - Jó reggelt. – mondtam mosolyogva, mintha nem érteném, miért néz rám úgy, mint akit éppen készül megölni.

- Reggelt, kisasszony… Reggelt? - hangja a gyűlölettől remegett, amitől akaratlanul ugyan, de még jobban elmosolyodtam. Fermen tanárnő és én nem igazán kedveltük egymást.

Ártatlan mosolyom gúnyos vigyorrá alakult, amivel jeleztem a tanárnőnek: én nyertem.

- Ugyan, ne mondja, hogy hiányoztam tanárnő.

- A maga viselkedése, Helsing kisasszony, egyszerűen felháborító!

- Nem csináltam semmi rosszat. Egyszerűen elaludtam

- Két éven át minden nap?

- Nem kizárt. Tudja, a pontosság nem az erősségem. És anya sem kelt fel időben.

- Adok egy jó tanácsot, Miss. Helsing: vegyen egy ébresztő órát! És némi kötelességtudatot!

- Majd észben tartom. – vigyorgásom nem hagyott alább. Pár pillanatig csend uralkodott a teremben, majd a tanárnő dühös morgással felállt, és elhagyta a tantermet. Az egyedüllétem nem tartott sokáig, Kimberli és a Miki egere hamar felfedezték, hogy engem leszámítva övék az egész terem.

- Samanta, szedd ki a kukából a cetliket! – szólt a nála egy fejjel alacsonyabb, szőke hajú kis porcelánbabának, aki kissé vonakodva, de a kukához lépett.

- Nem is tudom… Olyan undorító. – Samanta arcára az undor és a félelem keveredése vetült ki, amit a háttérből nézve egészen szórakoztatónak találtam. Gondoltam, valami ütős beszólást kéne mondanom, de jobbnak láttam, ha csendben maradok, és figyelem az eseményeket.

- Ne nyavalyogj, csak csináld! – Kimberli olyan szinten felemelte a hangját, hogy egy pillanatra én is összerezzentem. Samanta ijedtében összeszedte összes bátorságát, feltűrte fehér ingjének az ujját, és nyögések közepette belenyúlt a szemetesbe.

- Nem találom!

- Akkor keresd tovább! Az összeset szedd ki!- Kimberli Samanta háta mögött figyelte, ahogy a lány erőteljesen kutat a megszerzendő, nagy valószínűséggel darabokban található, valami után. Egyszer csak abba hagyta a kutatást, és diadalmasan felugrott:

- Megtaláltam!

- Mindet?

- Igen, azt hiszem mindet.

- Remek!

 Kimberli kitépte az – akkor már számomra is látható – cetliket a barátnője kezéből, és az első padra szórta. - Most pedig… - kezdett bele mondatába, majd felemelte a fejét, és tekintetünk találkozott. Reakciójából ítélve nem tudta, hogy mindvégig bent voltam, ezért egy pillanatra összezavarodott. Kihasználva az alkalmat elmosolyodtam, és a cetlikre néztem.

- Hát azok? Ennyire rászorultok a füzetlapra? – Kimberli zavarodottsága alábbhagyott, és helyére visszatért az az önteltség és nagyképűség.

- Te csak maradj magadnak, kis sátán palánta! Nem tartozik rád, hogy mit akarunk ezekkel!

- Tehát nem, akkor nem is tudom… rajzok? Levelezés? – rátapintottam a lényegre. Kimberli arca elpirult a „levelezés” szó hallatára, és sértődötten a cetlik felé fordult.

- Gyerünk! Rakd össze őket!

- Ez nem fog menni, Kimi. Túl sok darabban van! Szerintem hagyjuk.

- Azt már nem! Tudnom kell, hogy mit írt! – Samanta mélyet sóhajtott, majd elkezdte összerakosgatni a széttépet papír darabjait. Nem jutottak el a harmadik darabig sem, mikor becsöngettek, és szép lassan elkezdtek beözönleni a többiek. Kimberli megfogta a papírcafatokat, és mindet zsebre vágta. Mindet, egy kivételével, mely elkerülte a figyelmét, és a földön landolt. Felálltam a helyemről, unottan elindultam a darab felé, majd mikor odaértem leguggoltam, és cipőfűzőkötés szimulálása közben felvettem a kis füzetfoszlányt. Dolgom végeztével felegyenesedtem, és visszamentem a helyemre. Éppen el akartam kezdeni elolvasni a rajta lévő szófoszlányokat, mikor hideg szellő futott át a termen, jelezve, hogy a történelem tanár belépett a helyiségbe. Mindenki tisztelettudóan abbahagyta akkori tevékenységét, és egyenesen állva a tanárnőt nézte. Gimmer tanárnő maga mellé nézett, majd ránk.

- Hetesünk, látom nincsen. – a két hetes, Nicol és Sam, mint az idióták, végig csúsztak a termen, és majdnem felborítva egymást a tanárnő mellé álltak. Gimmer tanárnő elégedetten bólintott, majd feléjük fordult.

- A helyükre mehetnek! Nem kérek jelentést. – mindenkinek feltűnt a tanárnő nyugodt, szinte már hátborzongató mosolya. A mellettem levő padban Zoey már vette is elő a tankönyvét és elkezdte tanulmányozni. Mire észbe kaptam, már mindenki bújta a könyveit.

- Dolgozat? – a tanárnőre néztem reménykedve, hogy egy „nem” lesz a válasz, de közben nyúltam a tankönyvemért.

- Nem, nem írunk.

mindenki letette a könyvét, és várta a magyarázatot. Furcsa volt azt hallani Gimmer tanárnőtől, hogy nincs dolgozat, mikor nem kért jelentést.

-Dolgom van az osztályommal, addig mindenki csendben marad, és nem áll fel a helyéről, érhető voltam? Helyes. Tíz perc, és jövök. - még egyszer végignézett az osztályon, majd kiment a teremből. Végre tiszta volt a levegő. Elővettem ismét a kis cetlit, és tanulmányozni kezdtem. A kis foszlányon mindössze két szó volt, de abból már rögtön ki tudtam következtetni a tartalmát. Elégedetten mosolyogva zsebre vágtam, és türelmesen kivártam az óra végét.

A kicsöngetést követően szinte senki nem tette el a könyveit. Az osztály majdnem teljes egészében már az ajtóban tolongott, és mikor meghallották a csengőszót, egymást taposva rohantak ki a teremből. Körbenéztem a majdnem üres teremben, és örömmel vettem észre, hogy Kimberli és Samanta aggodalmasan pásztázzák a területüket.

- Azt hiszem, itt láttam valahol! - kiáltott fel Samanta, és a mellette lévő szék lábára mutatott.

- Akkor mégis mire vársz? Keresd! – tudtam, hogy a cetlit keresik, és azt is, hogy miért. Amit megszereztem, az nem egy darabja volt. Nem. Az a nagyjából 6 centis foszlány egy komplett része volt. Az volt az egész levelezés szíve, abban volt az információ, amire szükségük volt. Kimberli letérdelt a földre, és keresésbe fogott. Pár perc szórakozás után úgy döntöttem, hogy megadom neki a kegyelemdöfést.

- Ezt keresed, Kimberli? – a lány idegesen felém fordult, én pedig felemeltem a cetlit, és lóbálni kezdtem. Kimberli a szemével folyamatosan követte a levéldarabkát, és mozdulni sem mert. Valószínűleg attól félt, hogy akkor elégetem, vagy hasonló módszerrel megsemmisítem. Elégedett mosollyal Samantára néztem, aki feszülten várta a folytatást. Felálltam, és Kimberli elé tornyosultam terpeszállásban. Mindkét kezemet a csípőmre tettem, vártam a reakciót.

- Nálad van? – a lány reménykedő, és mégis bosszús pillantást vetett rám, majd a darabra nézett. Én bólintottam, és a hátam mögé dugtam a számára annyira értékes tárgyat

- Szóval?

- Mit akarsz?!

- Ó, én? Semmi érdekeset. Miért? Szerinted mit szeretnék?

- Ugyan, Helsing. Nem kell nekünk a show műsor. Menj és vágd fel valahol az ereid, vagy idézz szellemet, nekem aztán oly mindegy, de add oda azt a rohadt cetlit!- Kimberli a kezét nyújtotta, de én csak megvontam a vállamat, és ismét elmosolyodtam.

- Nem áll szándékomban önmagamban kárt tenni, és a szellemidézés sem az én műfajom. Viszont a mai napom nagyon unalmas. Segítesz nekem érdekesebbé tenni? – a mosolygásom szép fokozatosan ördögi vigyorrá alakult, és ezzel egy ütemben Kimberli arcára a félelem vonásai telepedtek. Nem bántottam ok nélkül soha senkit, de Kimberli pokollá tette a gimnazista korom első évét, és még nem került sor a megtorlásra. Tökéletes alkalomnak bizonyult, hogy megleckéztessem, és egy életre megtanulja a nevemet. A cetlit ismét előre nyújtottam, majd a fejem felé tartottam

- Látod ezt?

- Milyen hülye kérdés ez? Add ide! – a lány felállt, leporolta a térdét, és már nyúlt is volna a papírdarabért, de én megragadtam másik kezemmel a csuklóját és mélyen a szemébe néztem. Kimberli egy hangosat nyelt, és a kezére nézett.

- Mi-mit akarsz tőlem?

- Olyan sok mindent szeretnék: megcsonkítani, megverni, megkínozni, vagy elhallgattatni örökre. De ma beérem egy szimpla megaláztatással is. – Samanta elfolyatott egy sikolyt. Kérdőn néztem a szőke porcelánbabára, aki amint észlelte, hogy a figyelmem rá összpontosul nem törődve barátnőjével, kirohant a teremből. Ketten maradtunk.

- Jóféle barátnőid vannak. Igen bátrak és segítőkészek. – a tekintetem visszavándorolt a foglyomra, majd a cetlit eltettem a zsebembe, és egy határozott mozdulattal kitekertem félig Kimberli karját. A lány sikítását valószínűleg még az utcán is hallani lehetett, de ennek ellenére én nem engedtem a kínzó helyzetből. Szabad kezemmel betapasztottam a lány száját, és magam elé rántottam.

- Pszt. Nem kell tudniuk, hogy az üdvöske szenved. - Kimberli egyre hevesebben vette a levegőt. Egyre inkább vágytam a kínzására. Nem akartam abbahagyni a csavarást, eltökéltem, hogy kitekerem a kezét. Nem volt rá akkor, abban a pillanatban okom. Ez inkább egy amolyan „kapok a lehetőségen” féle helyzet volt. Kimberli az iskola szajhája, és egyben legnépszerűbb személye volt. Nagyon ritka pillanatnak számított, mikor egyedül találtam rá és védtelenül.

A lány próbált beszélni, de szavak helyett csak nyögések, és némi nyál szűrődött ki az ujjaim között.

- Na, mi legyen, Kimi? A megaláztatás vagy a kínszenvedés?  Választhatsz. Most elengedem a szádat, de ha egy pici sikolyt is meghallok, megfojtalak! Rendben? – Kimberli halványan bólogatott.Miután megbizonyosodtam arról, hogy eléggé meg van rémülve ahhoz, hogy tartsa a szavát elengedtem.

- Miért teszed ezt?! Ártottam én egyáltalán neked? – a hangja remegett, és halk volt.

- Számtalanszor.a gólyatáborral kezdve tavaly évzáróig befejezve. Ha szeretnél példákat megtalálsz egy párat az iskola újságban.

- Ugyan már! A legtöbb esetben csak játszottunk.

- Én is csak játszom. – kedvesen elmosolyodtam, majd az ajtó felé néztem. - Akkor? Mi legyen? – Kimberli habozott. Hirtelen valószínűleg azt sem tudta, hogy a kérdés mit takar, de hamar rájött, és válaszolt:

- Mit akarsz velem csinálni, ha megalázol? – egy kicsit csalódott lettem, mert a kínzás jobban feküdt volna az akkori lélekállapotomnak, de nem csüggettem el teljesen. A terveim már tökéletesen kirajzolódtak a fejemben. Vissza néztem a lányra.észre vettem, hogy a lány arcán már nem látom a fájdalmat, csak a félelem vonásait. A csuklójára néztem, aki ugyan vérvörös volt, de már nem szorítottam annyira.

- A szilikon nálad túl drága, de a zokni még divatos, igaz? – a melleire néztem, majd vissza a félelemtől eltorzult arcára. - Szabadulj meg minden sminkedtől, póthajadtól, melltartóba dugott zoknidtól, majd a tornateremben elmondom a többit. Azt hiszem, így három gyönyörű óra pontosan elég lesz a szórakozásomhoz.- Kimberli arcán a félelem mellett újra megjelent a gyűlölet. Kezdte elfelejteni, hogy pár perccel ezelőtt még majdnem eltörtem a karját, ezért jobbnak láttam figyelmeztetni: - Ha nem tartod be a szabályokat, akkor marad a kínzás. Remélem, van betegbiztosításod. Szükséged lesz rá. –  Kimberli az ajtó felé nézett, és könnybe lábadt a szeme. Ez dühíteni kezdett, mert ha már ennyire nagyra tartotta magát, akkor a sírást nem engedhette volna meg magának. Gyűlöltem, ha valaki sírt. A gyengeség legnyilvánvalóbb jelének tartottam.  Kimberli annyira sírt már, hogy mogyoróbarna haja is csurom víz lett, és hozzátapadta az arcához. - Gyenge szajha! Na, mozgás! Nem érek rá egész nap! – megfogtam ismét a csuklóját, és végigvonszoltam a folyosón, egészen az öltözőig. Utunk során sokan megnéztek minket. Az első fázissal végeztem, már csak három volt hátra. Mikor az öltöző ajtaján beléptünk, a beszélgetések abbamaradtak, és mindenki ránk összpontosított. Kimberli zokogása nem maradt abba, viszont az arca - előrehullott haja miatt - nem látszott. Óvatosan átdugtam a szabadkezemet a lány hajának fátylán, hozzáértem az arcához, és elsimítottam pár hajtincset, hogy látszódjon, mennyire szánalmasan is fest az, aki túl sok sminket használ. – Gyere! Mi nem öltözünk át. Még nem. – átrángattam a kisebb tömegen a lányt, egészen az öltöző zuhanyzójának ajtajáig, majd betuszkoltam. Azt hittem, a helyzetét tekintve készségesen fog viselkedni, de egyre nehezebben tudtam rá venni, hogy azt csinálja, amit mondok. Ennek elsődleges oka az volt, hogy nem voltam olyan erőszakos, mint amilyen az elején. Időközben ugyanis elfogott valami rossz érzés. Gyerekkorom óta voltak megérzéseim, de sajnos a legtöbbször összekevertem a sima rosszulléttel, vagy annak tanúsítottam. Amint beléptünk a zuhanyzó részlegbe elkezdett velem forogni a világ. Úgy éreztem hamarosan a földre zuhanok, de ha ez megtörténik, akkor Kimberli elrohan, és engem kirúgat. Nem gyengülhettem el. Dühömben akkorát löktem a lányon, hogy az a földre esett, és felnyögött.  Hogy ne lássa rajtam, hogy az állással is küszködöm, arra utasítottam, hogy amíg nem szólok, egy fülkébe bújjon el, nehogy meg lássák a többiek.  Miután ezt megtette én lecsúsztam a földre, arcomat a tenyereimbe temettem, és vártam, hogy elálljon a szédülés. Ám ez nem történt meg, sőt csak erősödött, és ha még nem lett volna elég, az a gyilkos fájdalom is a szívembe hasított. A rosszullét minden apróbb okát kizártam, mint lehetséges opció, és figyelni kezdtem a fájdalmaimra. Valaki, vagy valakik, valahol nemsokára. De ez kevés információ volt ahhoz, hogy bármit tehessek. Nagy nehezen felálltam a zuhanyzó csempézett talajáról, és szédelegve elhagytam a helyiséget, majd az öltözőt is. Út közben fejemet lehajtva tartottam, jobb kezemet a szememnek szorítottam, és igyekeztem eljutni a testnevelés tanárhoz anélkül, hogy elesnék, vagy valakinek nekimennék. Sok bajlódás után, végre, a tanári elé vánszorogtam, szabad kezemmel bekopogtam, és vártam. Nagyjából fél perc múlva egy számomra ismeretlen tanár jött ki, aki aggódva próbálta elsöpörni arcom elől a fekete hajam, hogy megtudakolja, jól vagyok-e. Mikor már a céljához elegendő tincset söpört el, óvatosan rá néztem. A nő teljesen elsápadt, és egy lépést hátrált.

- Te jó ég! – hirtelen nem tudtam, mit kezdjek a reakcióval. Gondoltam, hogy rosszul nézek ki, na de ennyire? Meglepetten néztem egyre inkább sápadó arcát a nőnek, aki teljesen ledermedt. Meg akartam kérdezni, hogy mi a baj, de ismét elkezdtem kritikus mértékkel szédülni, és még mielőtt lezuhantam volna a földre, inkább leültem.

- Kérem! Megmondaná Mrs. Demorának, hogy haza mentem? Nem érzem jól magam, és a maga reakciójából ítélve elég hülyén festhetek. – a nő még mindig nem szólt semmit, én pedig nem várhattam tovább. Óvatosan felkászálódtam, majd kiballagtam az iskolából, és hazafelé vettem az irányt...