Egy olyan szárnyat választottam, amit mindössze kétszer láttam: Egyszer, mikor biológiára rohantunk Ataljával, egyszer pedig álmomban. Álmomban egy egyszerű pizsamában voltam, este volt, és én eltévedtem. Keservesen sírtam, és olyan érzésem volt, mintha üldöznének. Amikor a folyosó végére értem, egy vörös hajú nő állt előttem rikító zöld szemekkel, kedves mosollyal az arcán. Valami 18. századbeli ruhát viselt, amin véres lyukak voltak. Nem tudom miért, de amint megláttam a nőt, rögtön oda rohantam, ő leguggolt, és átölelt. Ezek után nem emlékszem másra, csak hogy a nő ijedten a szemembe nézett, és ennyit mondott: fuss!
Én pedig futottam. Nem tudtam hova, nem tudtam miért, de futottam. Egy kiálló szöget, vagy követ nem vettem észre, elestem, és felébredtem.
Az álom után sokáig gondolkodtam, hogy ki lehetett az a nő, de nem jutott eszembe senki, aki a múltamban úgy nézett volna ki, így hát nem is törődtem vele.
De azon a napon az álom segített egy kicsit érdekesebbé tenni a maradék időmet. közben kezdtem megbánni, hogy Petet magammal rángattam, mert jó érzés lett volna magamba mélyedve csak előre nézni, és várni, hogy merre vezet az utam, de a társaság beszélgetéssel is járt…
-Szóval? Te mióta vagy az iskolában?
Habozott a válasszal. Félszemmel rá-rá pillantottam néha, de ő folyamatosan csak az előttünk álló utat nézte… Rettentően idegesítő volt.
-Egy ideje. Nem tudom, miért,számolnom kellett volna?
- Buktál?
-Nem
- hány éves vagy, kiszámolom
- Nem fogod tudni.
- Miért? Jó, matekból kettes vagyok, de el tudok számolni százig…
- Az kevés lesz.
Én elmosolyodtam, de Pete továbbra is ugyanazt a fapofát vágta, amit szokott.
Nem volt témánk, és kedvem sem volt keresni, így inkább ugyanazt tettem, amit ő, mentem amerre az út vitt, és csak magammal foglalkoztam.
Mikor a folyosó végéhez értünk, mintha csak egy játékban új pályára értünk volna, teljesen megváltozott a levegő. Sokkal hidegebb lett.
Jobbra fordultunk, amerre még volt út. Amúgy sem volt egy fény árban úszó hely a akadémia, de az a folyosó még a többin is túltett. Azokon a szárnyakon, amelyeken nap, mint nap jártak a diákok legalább ki voltak világítva, de amelyiken akkor mentünk, majdnem teljesen sötét volt, csak egy-egy alig pislákoló fáklya adott némi fényt, de azok is csak annyit, hogy megtaláljuk, merre megy az út. A hőmérséklet egyre csökkent, és kezdett úgy tűnni, hogy annak a folyosónak nincsen vége. Már éppen meg akartam szólalni, hogy inkább forduljunk vissza, mikor Pete megállt. Meglepetten felé fordultam, és vártam.
-Talán rossz ötlet volt ide jönni.
- Miért?
- mert én sem tudom hol vagyunk, nem hogy te.
- Na és? Nem ez volt a lényeg?
- Az iskola nem egy játszótér Ever.
- Félsz, vagy mi?
- neked jobban kéne félned
- Mitől? Tőled? – nevetni kezdtem – a nagy és félelmetes Peter, aki rám támad, és… - Nem folytattam tovább. Pete tekintetéből nagyon kevés dolgot lehetett kiolvasni, de azt kitudtam, hogy egyáltalán nem értékeli páratlan humoromat. - Nem tudom mi bajod van, de nem is érdekel… Menj, ha menni akarsz, de én tovább megyek.
Tudom, vissza akartam fordulni, de akkor úgy hatott volna, mintha hallgatnék a szavára, azt pedig nem hagyhattam. Még csak látszatból sem.
-Maradok… Még a végén valami bajod lesz, és engem vesznek elő.
- hát igen.. az én lovagom.
- hálás lehetnél.
- Miért? Hogy félted a szűrödet?
- Hogy rád pazarlom az időmet
- paraszt…
És innentől nem beszéltünk egy jó ideig… részben érdekes volt látni, hogy Peter látszólag nem létező egoizmusa előmászik rejtekhelyéről, és zavart is egyben, mert a nagyképűség az én reszortom volt. Persze csak szerényen, hogy még éppen elbűvölő legyek.Mindenesetre lehet, hogy a hallgatásnak, vagy lehet, hogy a rikító motívumoknak köszönhetően, de bárhogy is volt, végre találtunk újabb útvonalat. A folyosónak hihetetlen, de volt vége.
Egy hatalmas ajtó, melyen furcsa motívumok világítottak. Megfogtam a zárat, és ráncigálni kezdtem. Be volt zárva kulccsal. Jöhetett a drasztikus megoldás.
Hátrálni kezdtem, közben elhaladtam Peter mellett, aki rettentő ráérősen az ajtóhoz lépett, és elkezdte tanulmányozni a kilincset.
-Állj hátrébb Pete, betörök!
- Ever várj…
De már késő volt. Elkezdtem rohanni mint az őrült, hogy betörjem az ajtót. Viszont azzal az apró ténnyel nem számoltam, hogy Pete indulásom közben ( isten tudja hogyan) kinyitotta az ajtót, ami szép lassan, de biztosan nyílt befelé, én pedig nem tudtam fékezni. Még nem nyílt ki teljesen az ajtó, így mikor odaértem nem csak hogy neki mentem az ajtónak, de zuhantam is pár métert. Nem volt egyenes a tovább vezető út. Sőt, ami azt illeti vagy húsz méterrel lejjebb volt, mint a folyosó. A porban landoltam fejjel.
-Minden oké? - kiáltott lefelé Pete. Hallottam, ahogy földet ér, és felém veszi az irányt.
-prsz… jlvgyk….
-mi van?
Idegesen erőt vettem magamon, és nagy nehezen megtartottam karjaimmal magam, hogy érthető legyen amit mondok.
-Mondom ja, jól vagyok!
- legközelebb érhetőbben fogalmazz. – Peterre néztem gyilkos tekintettel, de ő csak mosolygott. Végre. Már azt hittem, hogy elveszett az a maradék humor érzéke is.
Miután segített feltápászkodni a porból, és valamennyire leporoltam a ruhám, jobban szemügyre vehetettem a helyet… Már amennyit láttam belőle. Amolyan barlang félében lehettünk. Egy hosszú, sötét barlangban. Csömörből gödörbe estünk, szó szerint. A kijárat felé néztem. Egy létrán lehetett fölmászni, ami valószínűleg már évek óta ott rohadt. Nem tűnt túl biztonságos menekülési útvonalnak, ezért visszafordultam a barlang felé.
- Innen nem tudunk tovább menni pár méternél többet. Nem látunk.
- jól látok sötétben, nem jelent gondot.
- ó, remek! Akkor csak én fogok minden szarban elesni. Probléma megoldva!
- hallgass már végig!
Pete pár pillanatig várt, aztán folytatta
-Van egy pár fáklya… meggyújtom őket.
- hogyan? Random varázslat?
- Igen Ever… - Belenyúlt a zsebébe, kihúzott egy öngyújtót, és előttem meggyújtotta – varázslat…
- Nagyon vicces…
- Végre valamiben egyetértünk.
Miközben haladtunk előre, Pete meggyújtogatta a fáklyákat. Nem volt túl kellemes vaksötétben sem a barlang, de fénnyel átitatva egyenesen hátborzongató volt. Nagyjából száz méterenként egy-egy szimbólum volt. Mindegyiket láttam már a bejárati ajtón, de egyiket sem ismertem.
Szép lassan, ahogy haladtunk előre, megpillantottam egy újabb ajtót. A bejáratihoz hasonlóan ez sem mostani készítésű volt. Ugyanolyan rozsdás, kopott, félig rothadt volt, ha nem rosszabb. A réseken, amelyekből volt bőven az ajtón, fény szivárgott ki. Bármi is volt mögötte, az fényben úszott.
-Na akkor… - Már nyúltam is a félig leszakadt kilincshez, de Pete megelőzött
-Hagyd, inkább én.
- Erre még képes vagyok
- Nem kockáztatok, a fenti ajtót se tudtad kinyitni, és majdnem megölted magad.
- Én… csak… be volt szorulva, és kulcsra volt zárva!
- Még szerencse, hogy pont nálam volt a kulcs
- Te kis…
Szívesen Pete fejéhez vágtam volna néhány rá illő szót, de ekkor az ajtót kinyitotta, és hirtelen jobban érdekelt a mögötte lévő látvány, semhogy Pete reakcióját figyeljem.
-Te, vagy én?
- Izé.. á, tudod
-tehát én…
- igen.
Pete nagy sóhajtások közepetette kitárta az ajtót, én pedig a háta mögött baktatva léptem be vele együtt a terembe...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése