-Úgy csinálsz, mintha egy merénylet ellen akarnál kitérni.
- Miért, nem az? Mármint.. sosem bírtam a testnevelés órákat. Mindig szereztem igazolást.. de most... Most még ha kihányom a belemet, akkor sem fognak a kispadra küldeni...
- Itt számít a test karbantartása, fejlesztése
- engem meg hidegen hagy a test karbantartása! – Ordítva fölpattantam a fa alól, és Atalja elé léptem. – mindössze egy hete vagyok ebben az iskolában.. jaj nem! Még annyi ideje sem! Pár napja... pár nap... és a hideg kiráz minden ittlévőtől. – Megborzongtam. Egyébként sem volt túl jó idő, de ott, a lombok árnyékában csak rosszabbodott a helyzet. Pár lépést tettem hátrafelé, de a szemeimet nem vettem le Ataljáról.
- tőlem is? – A lány égszínkék szemei tágra nyíltak, mintha valami rosszat mondtam volna
- Nem...Tőled egy félős kiscica sem ijedne meg- elnevettem magam. – Mármint.. nézz csak magadra.. aranyos vagy, szép, és olyan vékony a hangod, hogy mesefigurának is elmehetnél...
Atalja halkan morogni kezdett, majd föltápászkodott,
- Tudom, hogy aranyos vagyok... de úgy mondtad, mintha ez valami rossz dolog lenne!
- nem úgy akartam. Sajnálom. Én csak.. Azt akartam ezzel mondani, hogy te azon kevesek közé tarozol az iskolában, akikkel szemben nincs rossz előérzetem
- rossz előérzet?
Haboztam a válasszal. Pár nap alatt elég sok időt töltöttem Ataljával, és amit csak tudtam elmondtam neki. Ő volt az egyetlen ember, akiben megbíztam a környezetemben. Mivel a gép, ami a szobánkban volt megakadályozta, hogy bármilyen közösségi oldalra ( vagy msn-re) felmenjek, így nem maradt más választásom, mint az iskolában barátokat keresni. Ez persze távolról sem volt olyan könnyű, mint ahogy hangzott. Persze mondhatni szerencsém volt. Atalja mindenben mellettem állt, mindent elmondott az iskoláról ( akár kérdeztem, akár nem) és még a hírnevemet is igyekezett növelni. Az egész iskola tőlem zengett, mióta beléptem az ajtaján. A baj csak az volt, hogy a legtöbb esetben afféléket hallottam vissza, hogy „ Ever Helsing, az a beképzelt kis kígyó” vagy „ tch... azt hiszi,hogy olyan nagynak számít, pedig csak egy körül ugrált senki” de a legszebb, amit abban a pár napban hallottam azt közveltenül Elexáék sleppjéből hallottam: „ Tudtátok, hogy elmegyógyintézetben volt? Több hónapig! De nem kiengedték, hanem megszökött!”
Az elején még vicces volt, de aztán kezdett zavarni, a végére már egyenesen idegesít, ha meghallom valahol a nevemet.
nem értettem, hogy miért hittek rólam ilyeneket. Bár tény, hogy nem voltam egy kevés önérzettel megáldott lélek, de ezt ők ugyan honnan tudták volna? Gyakorlatilag abban a pár napban olyan voltam, mint egy megszeppent kislány, aki csak azt akarja, hogy levegőnek nézzék. Nem szóltam vissza senkinek, nem kötöttem bele senkibe, a tanárokat békén hagytam, és olyan gyorsan mentem végig azokon a nem mellesleg piszok hosszú folyosókon, amennyire csak tőlem telt. És mégis... Napról napra kuszább, és lehetetlenebb pletykák keringenek rólam.
-Ever. Milyen rossz előérzet?
- Mindegy. Én csak.. csak annyit mondok, hogy furcsa az iskola.
Atalja megkönnyebbülve kifújta a levegőt, és rám mosolygott
-Persze! Hiszen még új neked. De hé! Itt van neked...
- Te.
- Igen.. de még ott van... és..
- csak te vagy Atalja. Kár a gőzért.
- Nem, várj! Ott van még Sophie!
Értetlenül Ataljara néztem, aki elfordult tőlem, és az iskola felé vette az irányt. Én követtem.
- Sophie?
- Lehet, hogy nem mutatja, de kedvel téged.
Akaratlanul is elnevettem magam.
- Engem? Sophie? Ez csak valami rossz vicc
- Hát elég bunkó, de ehhez hozzá kell szokni.
Mikor megérkeztünk az iskola ajtajához mély lélegzetet vettem, majd kifújtam hallhatóan a levegőt. Elkezdtem tanulmányozni az ajtót. Sötétbarna, Repedezett faajtó, néhány vasból készült motívummal, és egy kilincsel. Nem tudtam, hogy mikor csináltatták meg utoljára, de úgy voltam vele, hogy ha hamarosan nem teszik meg újbol, akkor félő, hogy valakinek a kezei közt szét fog esni az egész.
- nem lógunk el? –Megfogtam a kilincset, de még haboztam. Vártam a választ.
-Nem lóghatok. Matekom lesz. Szeretem a matekot
- Stréber! – próbáltam köhögés mögé rejteni a szót úgy, hogy mégis értse. Atalja összeráncolta a homlokát, tehát sikerült
- Attól még, hogy szeretem, nem leszek stréber.
- Nem- nem… De.. de az leszel
- Hé! Aranyos vagyok! Aranyos személyek nem lehetnek stréberek.
Soha nem használták az ember kifejezést. Mindig csak személy... annyira nem jött a nyelvemre az a kifejezés..
- Mindegy... felejtsd el .- Kinyitottam az ajtót, és mint egy komornyik mosolyogva, a meghajlást ki nem felejtve kinyitottam az ajtót.
- Hölgyem.
- Ó, milyen kedves. – Atalja Szép lassan, komótosan beballagott az ajtón, én pedig fölegyenesedtem.
- További szép napot! – Intettem, és amilyen gyorsan csak tudtam elviharoztam az iskola épületétől.
***
Hamar rá kellett jönnöm, hogy egyedül sétálni felér egy matekórával. Az erdő elejénél még az a lehetetlen ötlet is az eszembe jutott, hogy esetlen rosszullétre hagyatkozva, késéssel beülök az órára, Micsoda ostobaság… Gondolatban egész úton Atalját szidtam. Miért volt neki olyan fontos az iskola? Én sokkal érdekesebb voltam! Ha a helyében lettem volna, én biztosan magammal ötlöttem volna azt a negyvenöt percet, ahelyett hogy a Pí értékét tanulmányozzam. De Atalja nem én voltam, és be kellett látnom, hogy korántsem örvendeztettem meg annyira a társaságommal, mint ahogy azt gondoltam.
Megfogalmazódott bennem a problémám megoldása: társaságra…van… szükségem!
Elhatároztam, hogy keresek társaságot, még akkor is, ha a meg találásához csatornákba is kell keresgélnem!
Szerencsére erre nem volt szükség. Mikor a szökőkúthoz értem, megpillantottam Petert, és pár haverját, akik éppen a működő szökőkút tetejére próbáltak fölmászni (ismétlem.. a szökőkút működött..)
Nem tűntek nagy észlényeknek, de el voltam keseredve, ráadásul ismertem Petert… legalább is fogjuk rá, hogy ismertem. Eleget tudtam róla ahhoz, hogy elszórakoztasson még fél órát.
eléggé meglepődtek, mikor, mint akinek semmi problémája az életben oda mentem hozzájuk, és félretolva a padon ülő két (valószínűleg a mászással már próbálkozott) csuromvíz srácot, leültem melléjük.
A jobb oldali Szinte szőke, tüskés hajú ázott sündisznó beütésű srác volt. Mindössze egyszer láttam (akkor is valószínűleg betépve) az iskola folyosóján. Jobbra-balra dülöngélt, és majdnem lehányt… Akkor is úgy nézett ki, mint egy sétáló drogos hulla, és ez esetben sem volt ez másként.
A másik srác, aki szintén szét volt ázva, kicsit normálisabban nézett ki. Kócos, fekete hajú, vakító kék szemű, örökké vigyorgó srác volt. Akárhányszor rá néztem, vigyorgott. És ez nem csak akkor volt így. Peterrel egyetemben, a sráccal ( azt hiszem Devonnak hívták) is egy irodalomórára jártam. A legnagyobb ismertetőjelei közé tartozott, hogy folyton vigyorgott, és olyan perverz viccei volta, amitől az ember haja égnek állt. Ezen kívül még annyit tudtam róla, hogy Peter egyik legjobb haverja volt.
rajtuk kívül már csak egy srác volt velük. A sündisznóval együtt neki sem volt ismerős a „túl sok hajzselé” kifejezés, de neki legalább normális bőrszíne volt, és a tekintetében is ott világított valami, ha más nem, akkor a hülyeség. Bár nem mertem volna megesküdni rá, hogy teljesen józan.
Mindannyian engem bámultak, beleértve Petert is. Mikor meguntam az egészet, jobbnak láttam megszólalni
- Mi jót csináltok?
Szerintem nem sejtették, hogy nekem hangom is van, ugyanis mindannyian olyan arckifejezésre váltottak, mintha csak valami kísértet lettem volna. Így utólag visszagondolva...egész vicces reakciójuk volt.
Minden esetre a reakciót nem követte semmilyen válasz… Peterre néztem, remélve, hogy talán ő be tud majd valamit nyögni, de csalódnom kellett.
Újra megpróbálkoztam
-Na jó.. akkor kezdem előröl.. Hátha úgy megy.. Sziasztok srácok.. mit csináltok?
Végre Peter felészlelt ezer éves kómájából, és válaszolt. Bár nem a
Kérdésemre.
-Te meg mit keresel itt? Nincs órád, vagy ilyesmid?
- De, Matek… Miért? Neked talán szabad kimenőd van?
- Ez egészen más… Mi… Éppen.. a vizet… tanulmányozzuk…
- A Vizet?.... komolyan? És az volt a feladat,hogy másszatok a szökőkútba, és ázzatok el?
Alig bírtam ki nevetés nélkül. A kifogások mindig is szánalmasak voltak a diákok köreiben, de amit Peter mondott, az majdnem mindet felülmúlta.
Peter halkan, mégis hallhatóan mordult egyet. Azt hiszen bekavartam a haveri körükbe
-Mit akarsz itt?
Valljam be, hogy megsemmisülésemben társaságért fohászkodtam, és annyira el vagyok keseredve, hogy még a béna haverjaihoz is szívesebben csapódom? Nem.. Ennél azért több eszem volt.. bár a válaszomon nem látszott meg.
-Téged kerestelek.
- Engem?
Úgy látszott nem erre a válaszra számított. Be kell vallanom, hogy én sem. Viszont átláttam hamar a helyzetet, és úgy döntöttem, hogy követem azt a vonalat, amit elkezdtem, és ha szerencsém van, akkor még jól is jövök ki belőle
- Igen, téged.
- Miért?
- Lógok.. ezt gondolom észrevetted. És a barátnőd nem akarta, hogy hárman csavarogjunk ez idő alatt, inkább elment órára, így maradt az, hogy te, meg én.
- Ez szarabb mese, mint az enyém.
- Perelj be, nekem legalább a fele igaz…
Peter ajkain halvány mosoly táncolt. Elértem, amit akartam, innentől már csak kérnem kellett.
-szóval eljössz velem?
- Hova?
- nem tudom. Az iskola tele van olyan helyekkel, amiket még nem láttam. Mint a Roxford vagy ilyesmi.
Pár pillanatig nem válaszolt. Felváltva nézett a többiekre, mintha tanácsra szorulna. Ugyan kérem! Nem lehet igaz, hogy mindenki fontosabb, mint én! Már azon voltam, hogy lehet, mégiscsak egyedül maradok. Peter inkább marad a sündisznókkal, és inkább fuldoklik a szökőkútban, semhogy velem fedezné fel az iskolát.
Tévedtem.
- Bocs srácok.
- Ugyan haver, egy csajról van szó.
- Ja, csak aztán gumit vigyél, nem kell a baj. na meg a nyögésekkel is óvatosan.. az iskola vízhangzik
- Ezt a nyomorék felfogást. Egy, még itt vagyok! Kettő, ennél undorítóbb humort is rég hallottam.
- Bocs cica, tudod hogy megy ez. – Devon mosolyogva kacsintott felém egyet, majd Pítre nézett
- Aztán vigyázzatok hova mentek.
Peter unottan megmondta a vállát, majd rám nézett. Szerintem hálás volt, hogy megszabadítottam azoktól az idiótáktól.
- Akkor mehetünk?
- Épp ideje lenne, alig maradt fél óránk.
Gyorsan fölpattantam az amúgy is vizes padról, és követni kezdtem Petert az iskola irányába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése