7. fejezet

Az út hosszú volt, és fárasztó. Földrajzból tanultuk ugyan, hogy milyen messze van egymástól Anglia és Japán, de nekem csak annyi tűnt fel, hogy a távolságot beéri a ceruzám, és ebből kifolyólag arra tudtam következtetni, hogy nincsen messze. Nagyon nagyot tévedtem.

Az első óra után unalmamban a ruháimat váltogattam magamon, míg azt is meg nem untam, és megállapodtam a régi, megszokott farmergatya, fekete póló, és szürke pulóver mellett.

Az elkövetkező órákat alvással töltöttem, és addig fel sem keltem, ameddig egy lágy, férfi hang fel nem riasztott álmaimból.

- Ever, ébredj! Lassan megérkezünk. – morogva, kellemetlen alváshiány érzettel keltem fel, és pillantottam meg Manson égszínkék szemeit.

-Mi? – nyögtem ki alig hallhatóan, miközben próbáltam felülni a székemben

 - Tíz perc, és leszállunk.

- Jó, de segíts! – Manson kérdő arccal méregetett, és próbálta kitalálni, hogy miben is kéne segítséget nyújtania. Mérgesen mordultam egyet a vakságára.

- Felülni! Lusta vagyok. Kevés nekem ez a 9 óra alvás.

- Tíz, és kevés? Ne szórakozz már, kelj fel! Különben mehetsz Isztambulba! – pár pillanat kellet, hogy a fenyegetés eljusson az agyamig, de amint ez megtörtént, hirtelen új erőre kaptam, és mint aki halál kipihent, felpattantam.

- Mehetünk. – Manson diadalom ittasan elmosolyodott, majd intett, hogy kövessem. Pár perc múlva éreztem, ahogy irányt vált a gép. Elkezdtünk leszállni. - Hogy néz ki az iskola? – kérdeztem Mansont, miközben a kisebbik táskámat a nyakamba vettem.

Egy pillanatig gondolkozott a kérdésemen.

- Tudod... Nehéz lenne leírni, mert rettentően összetett. Az egész iskolát még én magam sem láttam, de biztos nagyon fog tetszeni. Amolyan kastély szerűség az egész építmény.

- Kastély? – az első, ami eszembe jutott a „kastély” szóról, az egy hatalmas vár volt, vele egy nagy cellával. Tudom, hogy semmi köze sincs a kettőnek egymáshoz, de ne várjon senki sok észt attól, akinek a „Kék bálvány” című filmről egy főnix jut az eszébe. Hallhatóan nyeltem egyet, majd közelebb húzódva bátyámhoz megvártam, amíg a talajra érünk.

Nemsokára összevissza rázkódva az egész jármű végre valahára földet ért. Manson mosolyogva rám pillantott, én pedig izgatottan vártam a folytatást.

- Megérkeztünk. – ellépett mellőlem, kinyitotta az ajtót, majd megfogta a bőröndjeim, és kilépett velük a repülőről.

Kint szakadt az eső , köd volt mindenütt , és az emberek is komoran ballagtak az utcákon.

- Merre? – Bátyámra néztem, aki miután mellém ért, a vállamra tette a kezét, majd a fejével előre biccentett.

- Arra. – követtem a tekintetét, amíg meg nem pillantottam egy fekete Jaguárt. 

- Minden egyes kocsi, amiben utaztam Doriannal való találkozásom óta, fekete. - dünnyögtem, aztán eszembe jutott, hogy valakit időközben elhagytunk. – Apropó Dorian, hol hagytad?

- Én?
- Én aludtam, nem tudtam figyelni arra, hogy merre mászkál. Hol volt utoljára? – Manson vállat vont.

- Nem tudom, de nem is érdekel különösebb képen. – furcsállóan végigmértem, majd érdeklődésem a gondjai iránt csökkenni kezdett, és végül találtam magamnak érdekesebb megfigyelendő dolgot.

- Hova megy a helikopter, és miért nem az iskolánál tett le minket?

- Ne kérdezősködj, inkább szállj be a kocsiba!

- És te?

- Én is mindjárt megyek, csak telefonálok egyet.  – vállat vontam unottan, el akartam indulni a kocsi felé, de Manson visszarántott, maga felé fordított, letérdepelt elém és mélyen a szemembe nézett. Meglepetten pislogtam kettőt, majd kinyögtem az első dolgot ami eszembe jutott:

- Nincs kisebbségi komplexusom, nem kell lesüllyedned az én méretemre. – elmosolyogtam a briliáns kijelentésemen, de miután láttam, hogy Manson koránt sem olyan vidám, mint én így, lejjebb adtam a mosolyomból.

- Ever, kérlek, most nagyon figyelj rám! – kezdte valószínűleg hosszú monológját. Nyeltem hallhatóan egy nagyot, és bólintottam. - Ahova megyünk, az egy teljesen más világ, mint amiben eddig voltál. Az életed száznyolcvan fokos fordulatot fog venni. Kérlek szépen, ne kérdezősködj, próbáld meghúzni magad, ne feltűnősködj semmi esetre sem, és ami a legfontosabb: ne menj oda, ahova nem muszáj! Az iskola sok veszélyt rejt a számodra. Nem szeretném, ha bármi bajod esne, rendben? – pár pillanatig nem reagáltam a bátyám nagyszabású beszédére. Bármennyire is érdekelt, amit mondott, a szavai egyik fülemen be, a másikon ki. Volt pár furcsa és rossz szokásom. Ezek közé tartozott az is, hogy ha valaki valami fontosat akart nekem mondani, vagy a szemembe nézett, akkor egyszerűen nem figyeltem rá. Néztem, mint aki nagyon érti a dolgát, de valójában egyáltalán nem figyeltem a szavaira.

Legtöbbször az iskolában használtam, ha éppen feleltem, vagy leszidtak. Ilyenkor az agyam automatikusan, veszélyt észlelve kikapcsolt, és nem volt probléma – esetleg csak abból, hogy ha karót kaptam, vagy szemtelen viselkedésért egy intőt. Előfordul az ilyesmi, nem igaz?

Megráztam a fejem, pislogtam kettőt, majd kényszeresen mosolyogva válaszoltam bátyám szavaira:

- Bocs, nem figyeltem, elmondanád még egyszer? - Manson morgott egyet, amiből rögtön arra következtettem, hogy tényleg fontos volt a mondandója.

- Csak ne csinálj hülyeséget, oké?

- Ennyi?

- Ennyi.

- Akkor most már mehetünk?

- Mindjárt megyek én is, addig szállj be a kocsiba! – Manson felegyenesedett, majd egy közeli fához ballagott, ahol addig állt, nézett engem, meddig be nem ültem az autóba.

Pár perc telhetett el addig, amíg Manson végzett a telefonálással, és be nem ült mellém a járműbe, így igazából nem sok időm volt bármire is azon kívül, hogy találtam egy csomag rágót, amiből egyet megettem, kettőt pedig vészhelyzet esetére eltettem.

Drágalátos bátyám hatalmas sóhajtás keretében beindította a kocsit, és végre valahára megtörtént a csoda; elindultunk az akadémiára.

Az út hosszú volt, és bár izgalmakban nem bővelkedett, még is el voltam foglalva. Nem is akármivel. Miután elhagytuk az utcákat, London egy olyan részére érkeztünk, amelyet mindenhonnan fenyvesek öleltek körbe. Idő közben a nap nap ugyan kisütött, de fénye alig jutott át a lombokon. A madarak csicsergését még a kocsi zaja ellenére is lehetett hallani, és ahhoz képest, hogy földúton mentünk végig, egész döcögő mentes utazás volt.

Nagyjából fél órája „kocsikázhattunk” mikor előttünk egy épület csücskét pillantottam meg, amely egyre inkább kitüremkedett a fák lombjai között. Minél több látszódott az építményből annál inkább kezdtem izgatottá válni.

- Ez az iskola? – kérdeztem izgalmamat elrejtve.

- Igen, igen ez az. Pár perc, és ott vagyunk.

Mikor kiértünk az erődből, végre valahára, megpillanthattam az iskolát teljes egészében.

Kettő, két kisebb, és egy nagyobb részből álló torony között helyezkedett el a – valószínűleg - főépület. A létesítmény előtt egy gyönyörű tavat pillantottam meg, melynek közepén egy angyalt ábrázoló szökőkút helyezkedett el. A tó pereme hófehér márvány volt, mely a halvány napfény ellenére is gyönyörűen csillogott.

Kiszálltam a kocsiból, és elmélyülve figyeltem új otthonom minden egyes részét. Leginkább a tornyok tetszettek nekem. Nem voltak ijesztőek, de még is volt a sötétszürke, kék fedelű felépítésükben valami, ami rabul ejtett teljes egészében.

- Ever! – Manson felkeltett álmodozásomból, miközben a holmiimat szedte ki a kocsiból. – Indulj el! Én addig kiszedek mindent a kocsiból, és beparkolok.

- Hogy mindent egyedül kell csinálnom! De most komolyan, bele halnál, ha egyszer, csak egyszer velem jönnél? – a kitörésemen Manson elmosolyodott.

- Ó, csak nem fél a nagy Everlice? Nem hittem volna, hogy valaha is megélem ezt a napot. – halkan elkezdett nevetni, amitől dühbe gurultam, és nekiestem.

Először csak belerúgtam, de miután az nem használt, kénytelen voltam a nyakába ugrani, és lefelé húzni, mind az erőkifejtésemmel, mind a súlyommal. Mikor már majdnem a földre kényszerítettem drágalátos bátyámat, valaki megköszörülte a torkát mellettünk. Észre sem vettem egészen odáig, hogy közönségünk van.

Ijedten leugrottam Manson nyakából, aki megkönnyebbülve felegyenesedett, és katonásan kihúzta magát. Nem értettem a reakcióját, de lassan kezdtem megszokni, hogy Manson szinte egyetlen mozdulatát vagy tettét sem értem

- Hagyd csak, Earheart, most nincs rá szükség. – a hang hallatán megpördültem. A fickó, akit megpillantottam szinte a frászt hozta rám, mind magasságával, mind kinézetével.

Még sosem láttam két méternél magasabb, nagyjából az én hajammal egyhosszúságú, egyazon színnel rendelkező, holtsápadt férfit, aki ráadásul mosolygott, vagy legalább is valami hasonló mimikális eszközzel rendezte be az arcát.

- Miss. Helsing, kérem kövessen, Eartheart elmehet.

A férfi elindult az iskola felé, én pedig mint aki hirtelen jó útra tért, követni kezdtem.

Sokat jártam igazgatóknál , de első napomon még soha. Úgy éreztem, hogy új szokást fogok bevezetni elkövetkezendő életemben.

Jó sokat kellett sétálni, ráadásul a folyosó még sötét is volt, így az ember könnyen érezhette magát úgy, mint egy klasszikus horrorfilm kellős közepén. A folyosók, ahol végigmentünk, egytől egyig ugyanúgy néztek ki. Mindegyiknek tömör kőből épült falai voltak, melyeken csak fáklyák adtak néminemű fényszerűséget. Nagyjából a negyedik folyosón mehettünk végig, mikor hirtelen a férfi megtorpant, én pedig nem mozdultam.

Hangosan nyeltem egyet, majd biztonságos távot keresve hátraléptem. – csak a biztonság kedvéért, ha esetleg előhúzna egy kést és le akarná vágni a fejem, vagy ilyesmi. Ki tudja? Hisz rengeteg horrorfilm van a világon, amiből tanulni lehet.

Amint megtettem a lépést, a férfi felém fordult, és meglepetésemre a kezét nyújtotta felém.

 - Sajnálom, hogy nem mutatkoztam be rögtön, de jobbnak láttam, ha már az iskola épületében történik meg az ismerkedés. Régi szokásom, nehéz róla leszokni. A nevem, Demestrius. - a hanglejtése arról árulkodott, hogy van még folytatása a mondatának, de aztán a hangja elcsuklott, és úgy döntött, hogy mégsem fejezi be, helyette egy újba kezdett: – Igen, nos... mielőtt még folytatnám mind a magam, mind az iskola bemutatását, talán tekintsd meg a szobádat. – a férfi hosszú, fekete ballonkabátja zsebéből kihúzott egy kicsi kulcsot, majd azzal kinyitotta az ajtót, és beinvitált.

Tisztán élt bennem a hotelszobánk rám eső részének kinézete, és azt hittem, hogy annál csodálatosabb szobát keresve sem találhatna az ember. Nos, tévedtem.
Dorian említette, hogy olyan szobát választott az iskola, amely hasonlít az iskola kollégiumi szobáinak berendezésére, de erre nem számítottam.

Rögtön,amint beléptem a helyiségbe, három ágyat pillantottam meg. Az első kettő egymás mellett volt, nagyjából két méter távolságra, viszont a harmadik tőlük jóval messzebb, a szoba másik felének egyik sarkában helyezkedett el. Minden ágy mellett volt egy kis aranyszegélyekkel díszített, fából készült, éjszakai szekrény. A helyiség kellős közepén egy nagyobb asztal helyezkedett el, mely előtt  három nagyobb fotel foglalt helyet. A gardróbok egytől egyig a kis éjszakai szekrényhez hasonlóan gyönyörűen megmunkált, aranyszegélyezett, fabútorok voltak. A fal szinte vörösnek mondható színekben tetszelgett, pont úgy, ahogy az ágyneműk is. Az összhatás eléggé sötétté tette a szobát, bár lehet, hogy azért láttam úgy, mert lemenőben volt a nap. Mindenesetre teljesen elvarázsolt a lakosztályom, mindössze egy kritériumom volt, melyet muszáj volt megemlítenem:

-TV nincs? – leültem a sarokban lévő „magányos ágyra”, és vártam a választ.

Demestrius – számomra - enyhe gonoszsággal fűszerezett mosolyt vetett rám, majd elém állt – vagy tornyosult?
Hirtelen kisebbségi komplexusom lett. A kemény, 156 centimmel az ő minimum 230 centijéhez képest... Nos... nem volt a „beleköthetek, leolthatom, kárt tehetek benne” ágazat tagja.

Pár percig néma csönd uralkodott a szobában. Először azt hittem, hogy azért, mert próbálja összeszedni a gondolatait, de aztán rájöttem, hogy csak az én figyelmemre vár.

Megvilágosodva, s tudván akaratát, abbahagytam a jobbra-balra nézelődést, a lábhintáztatásom lejjebb adtam, és vártam a folytatást.

A férfi megköszörülte a torkát, majd mély, szinte vérfagyasztó hangján elkezdte monológját.

- Hallottuk hírét, Miss. Helsing. - nem kaptam ugyan választ a kérdésemre, de már nem is annyira érdekelt a TV holléte. Egy kicsit meg lepődtem a kijelentésén. Az első gondoltam az volt, hogy talán a kezébe került az az újságcikk, melyben megemlítettek engem, mint a diktátort. Bevallom, nagyon büszke voltam arra a tettemre, hisz nem csak, hogy megmentettem a kedvenc pizzázómat, de még irányíthattam is közel ötszáz embert egy teljes hétig.

Gondolataim visszaténferegtek a valóságba, és ezzel megspórolva nekem egy „maga nem figyel oda” monológ valószínűsíthető terhét. - Itt nem tűrjük a rend bontókat,fegyelem van. Nem fogjuk magát  minden percben megbüntetni, de vannak hosszú távú módszereink, amik nem túl kellemesek. - hatásszünetet tartott, amely százszázalékosan bevált. Kezdtem a saját reakcióimtól megijedni. Talán Mansont is ez a férfi változtatta meg? – És, mivel gyámjaként én felelek minden lelki és fizikai sérelméért, ezért a rendszeres megfigyelésem mellett, ki fogok maga mellé osztani egy őrt, aki a nap huszonnégy órájában magán fogja tartani a szemét.

- Na ne! Nem kérek a pesztrálásból! Tizenhat éves vagyok, decemberben leszek tizenhét! Nem szorulok gardedámokra. Nem kell félteni, tudok magamra vigyázni. Ez csak egy iskola. Túlélem. Maga még nem ismer engem. Ne tévessze meg, hogy lány vagyok. Bárkivel elbánok akár, egy szempillantás alatt. Hamar ráfognak jönni az itteniek, hogy messze felettük állok. - pár pillanatig semmi reakciót nem mutatott Demestrus, de aztán elégedetten elmosolyodott, majd folytatta saját monológját:

- Holnap megkapja az órarendjét, még hét óra előtt. Az egyenruhával kapcsolatban nincs kivétel. Magának is hordania kell. A legtöbb itt lévő diákunk először vonakodott ugyan a kötelező viselettől, ahogy valószínűleg maga is fog,  de reménykedem benne, hogy nem lesznek ezzel kapcsolatosan különösebb kirohanásai, és képes lesz viselni a tanítási idő alatt, mindenféle ellenszenv nélkül.

- Azt hiszem. De nekem nincs egyenruhám.

- Emiatt ne törje a fejét, Carly – örültem neki, hogy végre nem voltam Miss. Helsing, de miért jött mindenki a Carlyval? Rettentően idegesített. Mindenesetre megértően bólintottam. - Holnap reggel minden a szobájában lesz, amit használnia kell az első napon. A többi dolgot majd idővel megkapja. A szobatársai hamarosan jönnek, ám ameddig ők nem lépnek be ezen az ajtón, addig kérem maradjon itt.

- Miért?

- Ne kérdezősködjön! – „ Ne kérdezz, ne kérdezősködj”, kezdtem ideges lenni ezektől a kijelentésektől. Nem voltam kíváncsi fajta, de a minimális és egyben alapkérdések feltétele azt hittem, nem jelent problémát.

-Igen, uram. – nyögtem ki kedvetlenül, majd miután a férfi távozott, morogva ledőltem az ágyamra. Fél szemmel a sarokba dobott táskáimra néztem. Elgondolkodtam azon, hogy talán ki kéne pakolnom, de hamar elvetettem ezt az ötletet, mert túl fáradt voltam ahhoz, hogy bármilyen mozgási funkciót is végezzek. Lehunytam a szemeimet, és átadtam magamat a kimerültségem végett eluralkodni kezdő álombéli utazásnak.

Már mondhatni mély álomba szenderültem, mikor egy hatalmas robajra lettem figyelmes. Fel akartam pattanni, hogy megnézzem, ki tört be, de még mindig túl fáradt voltam ahhoz, hogy megmozduljak, így hát vártam. Két lány kuncogása követte a robbanó hangot, melyek hallatán az első pár szó, ami eszembe jutott, a plázacicák főbb jellemzői is lehettek volna.

- Annyira sajnálom azokat, akikhez… - ekkor a hang elhallgatott. Észrevettek. Nem volt nyitva a szemem, mert még arra sem volt erőm, hogy azt a nehéz mozdulatot véghez vigyem, de nem volt nehéz kikövetkeztetni a jelenlétemre utaló reakciójukat, és azt sem, hogy szinte rögtön az ágyam mellet termettek.

Hirtelen a „Hófehérke és a hét törpe” című mese jutott eszembe, mindössze annyi változással,hogy itt a törpék mindössze ketten voltak, és lányok képében jelentek meg az ágyam előtt.

- Szerinted még él? – suttogta az egyik lány. A válasz eme nevetséges kérdésre egy morgás volt, melyre felnyíltak minimálisan a szemeim. Nem volt felkapcsolva a villany, így szinte semmit nem láttam, de tökéletesen éreztem, hogy a két személy szinte már zavaróan közel áll hozzám.

- Megmozdult, szóval ja, valószínűleg még él. – a bal oldali lány megmoccant, majd hirtelen világosság lett, én pedig felkiáltottam:

- A francba!

- Ez csak a lámpa!

- Ő az a lány? – súgta alig hallhatóan a mellette lévő csaj, fénygyújtó társa fülébe. Kettőt pislogtam, majd miután normálisan láttam mindkét álomzavarómat, szemügyre vettem őket. Aki a fényt gyújtotta platina szőke, tépett hajú, virító kék szemű, kissé ingerültnek tűnő, szinte már a plázacica csoportba sorolható lány volt. Szemében az elégedetlenség, és a megvetés fénye csillogott. Egyben már biztos lehettem, mégpedig abban, hogy ő, és én nem leszünk puszipajtások.

A mellette levő lány viszont egy teljesen más kategóriába tartozott. Szinte piros, göndör haja, a platina szőke mellett ijesztően rikítónak tűnt. A szeme, társához hasonlóan, jég kék volt, bár inkább az érdeklődés halvány csillogását lehetett benne megpillantani.

Hunyorogva, picit dünnyögve próbáltam rájönni, hogy kik is lehetnek, míg végül le esett: nekem szobatársaim is lettek! A hirtelen megvilágosodás fényében magamra erőltettem egy halvány mosolyt, majd intettem egyet a kezemmel, mint aki nem tud beszélni, de reagálni még csak-csak.

- Te vagy a Helsing lány, igaz? – a platinaszőke lány hangja egy pillanatra dühöt ébresztett bennem, de miután a tekintetem a mellette álló lányra tévedt, hirtelen minden gondom elszállt, helyére pedig egy már-már ijesztőbb érzés került.

Nem tudtam elszakadni  a lány szemétől. Gyönyörű szépek voltak,igézőek. Pár pillanatig, mintha megállt volna az idő. Kavargott a gyomrom, az érzelmek heve teljesen eluralkodott a testemen. Nem tudtam mozdulni. Nehéz volt elhinnem, hogy létezik olyan csodás lány, mint amilyen akkor ő volt.

- Jaj ne! – kiáltott fel a szememben már-már istennővé váló lány, majd ijedten elfordult. – Sophie, csinálj valamit! Nem tudom hogy kell...! - a lány hangja hisztizésre hasonlított.

Üvegcsörömpölés szerű érzés fogott el. Hirtelen minden a helyére állt, és én rettentő hülyén éreztem magam. Elvettem a tekintetem a lányról, majd mikor visszanéztem, már nem éreztem azt a varázst, ami az imént tört rám. Nem értettem az egészet. Ijedtem pislogtam, egészen addig, amíg a szőke hajú lány ismét hozzám nem szólt:

- Na, még egyszer: te vagy a Helsing lány, igaz? - meglepetten néztem fel a csaj még mindig gyűlölködő arcára.

Csodáltam azt, hogy tudták kivagyok, de a meglepetésem hamar elismeréssé vált.

- Igen, én vagyok. – felálltam, és a kezemet nyújtottam. – A nevem Carly Everlice Van Helsing. Barátoknak Ever. Ellenségeknek Carly. Most, hogy tudjátok ki vagyok szerintem nyugodtan bemutatkozhattok ti is. – lopva a vörös hajú lányra néztem, aki időközben visszafordult, és, mintha mi sem történt volna , a kezét nyújtotta:

- Szia, a nevem Atalja Wolf. Ő pedig Sophie. – miközben kezet ráztunk, addig a fejével a szőke lány felé biccentett.

- Szinte tudhattam volna. - gúnyosan elmosolyodtam, majd visszaültem az ágyamra. Sophie meglepetten felvonta a szemöldökét.

- Ezt hogy érted? - egy olyan kérdést tett fel, amire nem akartam válaszolni. Nem akartam megbántani,mert volt benne valami, ami érdekessé tette, leszámítva azt, hogy szőke volt, kék szemű, és cicanadrágot viselt.
- Hát... Illik hozzád. Mármint, szőke vagy, és a szőkékhez illik a Sophie név.

- Aha, ha te mondod..- szinte érezhető volt a feszültség kettőnk közt a szobában. Nem akartam megbántani így kapásból, de ahogy láttam, nem igazán nyertem el a tetszését.

A csöndet Atalja törte meg, remélve, hogy javíthat a hangulaton

- És, eddig hogy tetszik az iskola? – meglepetten a lány felé fordultam, bár a szemem még mi mindig Sophie-n volt.

- Még nem voltam sehol. Majd holnap. – megvetően Ataljara néztem, majd az ablakra, ami az ajtóval szemben helyezkedett el. - Nem mehetek sehová, és amúgy is fáradt vagyok.

- De még el kell jönnöd velünk a felszerelésedért...és az óra rendedért. - mondta Atalja.

- Előtte viszont a szabályok...- kezdte Sophie, de közbevágtam:

 - Már elmondták. Semmi balhé, a ruci, meg az ilyenek...majd megoldom.

- Ó, én nem a suli szabályaira gondoltam, hanem a szobáéra. – pár pillanat kellett, míg eljutott az agyamig a kijelentés, de amint ez megtörtént, rögtön kitört belőlem a nevetés.

- Te most komolyan parancsolgatni akarsz nekem?

- Nem nevezném parancsolgatásnak. Pusztán a tényekkel szeretnélek megismertetni. Nem tudom, hogy téged honnan szalajtottak, de már a vélemény meg van rólad szinte mindenkiben, beleértve engem is, és nem szeretném, ha a szobánknak baja esne.

- Nem tudom, hogy mit hallottatok rólam, de addig, amíg nem ismertek meg igazából, addig nincs jogotok bármilyen véleményt is formálni rólam. Nem szándékozom kárt tenni a putritokban, de szabályokat sem fogok követni. Ha jót akartok magatoknak, akkor békén hagytok, és cserébe én sem fogok túl sok vizet zavarni

- Srácok.. – suttogta Atalja, de folytatni már nem merte.

- Nagy a pofád, Helsing, bár nem tudom, miért. Azt ajánlom, hogy húzd meg magad! Veszélyes ez az iskola  a magadfajtáknak.

-Ha te nem vagy veszélyben, akkor én végképp nem leszek, ebben biztos vagyok. – gúnyosan elmosolyodtam.
Sophie arcán a düh egyre láthatóbbá vált, ami csak fokozta a jókedvem.

- Elég lesz, mindketten! Aludjunk! Sophie! – Atalja a szőke lány felé fordult, aki még ugyan halkan, de morgolódott egy sort. – Kérlek, ne rontsd tovább a helyzetet!

- Én fogok róla gondoskodni hogy...

- Arról fogsz gondoskodni, hogy be tudjon illeszkedni, jól mondom?

- Nem! A fenébe is, minek kellett ide ráncigálni? – az üvöltése alábbhagyott, és suttogva folytatta: – Nézd csak meg! Ha megtudja, még inkább megnő a pofája, és akkor nem fogok jót állni magamért.

- Uralkodj magadon! Mindenkinek nehéz lesz, de ez van. Nem fog örökké tartani.

- Még itt vagyok, lányok.. – szóltam közbe kicsit lenéző hangnemben, csak hogy ne cáfoljam meg a hangulatot akár egy percre sem. Mindketten meglepetten rám néztek. Valószínűleg teljesen megfeledkeztek rólam.

Sophie sóhajtott egy nagyot, majd elindult az ágya felé.

- Jó éjt, új lány.

- A modorod nulla, ugye tudod?

- És még így is felülmúllak, ugye ezzel tisztában vagy?

- Hogy az a...

- Sophie!

- Ő kezdte!

- Persze, fogd rám!

- Elég legyen, mindketten! - elhallgattunk.

Sophie bebújt az ágyába, és duzzogva elfordult.

Atalja még egy pillanatra rám nézett, halványan elmosolyodott, majd intett, és ő is befészkelte magát a helyére.

- Jó éjt, Ever. Holnap majd körbe vezetünk, oké? Biztos nagyon tetszeni fog a suli.

- Persze, biztos...ha tetszik valakinek a várbörtön. – nagy nehezen felálltam, lekapcsoltam a villanyt, majd visszafeküdtem, és végre képes lettem igazán elaludni.