3. fejezet

- Hogy van? – kérdezte a kórházi ágyammal szemben álló magas, ősz hajú férfi, miközben egy kis füzetet nézegetett.

Nem válaszoltam.

Óvatosan felültem az ágyban, és szemügyre vettem a szobát. A falak fehérek, az ágyak rácsosak, semmi szín, semmi élet nem volt a helyiségben. Rajtam kívül csak egy nővér, az orvos, és egy lány tartózkodott ott, aki kíváncsian figyelt engem. Lenézően végigmértem, majd elfordítottam a fejemet. A szemem sarkából láttam, hogy egy picit megsértettem a vörös hajú szobatársam, de nem foglalkoztam vele.

A nővér oda ment a hölgyhöz, és felemelte a karját, ami a csuklójától egészen a válláig be volt gipszelve. Valamit mondott neki a nő, mire a szobatársam elmosolyodott.

- Kislány, azt kérdeztem, hogy van? – figyelmem visszaterelődött az előttem álló férfira, aki kissé ingerültnek tűnt. Összeszűkített szemmel mértem végig, majd kéretlen kelletlen válaszoltam:

- Rosszul. Hol vannak a szüleim? – tudtam, mit fog mondani, de reméltem, hogy tévedek. Hirtelen újra előttem lebegett anyám holtestének képe, és elkapott a hányinger. Reméltem, hogy csak egy álom volt, és nevelő szüleim aggódva, kint várnak rám.

Az orvos nem válaszolt. Ingerült lettem:

- Azt kérdeztem, hol vannak a szüleim? – a hangom erőtlenebb volt, mint hittem.  Egyébként sem voltam a toppon, de nem gondoltam volna, hogy erőlködéssel is ennyire szánalmas lesz az „üvöltésem”.

Láthatóan, az orvos viszont megértette, hogy mennyivel hangosabbnak szántam, ezért mellém sétált, letette egy kis szekrényre a füzetet, és leguggolt hozzám.

- Hogy hívnak?

- Ever...

- A teljes nevedet, ha kérhetném.

- Carly Everlice Van Helsing és én…

- Carly… meg tudhatnám, hogy mit kerestél az Earheart család házában?

- Mit kerestem? Ott lakom!

- Rokonuk vagy?

- Én a nevelt lányuk vagyok. Öt éves korom óta ők nevelnek.

- Értem, így mindjárt más.

- Mi történt? Hol vannak a szüleim? Jól vannak? Mikor láthatom őket? – annyi kérdésem lett volna, de féltem, hogy mindre tudnám a választ. A férfi tekintetéből kivettem, hogy amikre gondolok, mind igazak. Befogtam a számat.

- Miss. Helsing… - kezdte halkan a monológját, de én közbe vágtam:

- Meghaltak, igaz? Nem álmodtam. Mi lett anya holttestével? És apával is végzett?

- Senki nem végzett a szüleivel, baleset történt.

- Baleset? Mi? Nem! Haza rohantam az iskolából, mert rosszul lettem, aztán mikor beléptem a nappaliba, fel volt szögelve anyám holtteste fordított kereszt alakban!

- Kisasszony, magának agyrázkódása van, az otthonukban találtak magára a rendőrök. Valószínűleg leesett a képcsőn.

- Nem!

- Hallgasson végig! Az ilyen esetekben a memóriában kitörlődnek események, illetve a maga esetében újra képződnek más formában. Maga bizonyára látta az autóbalesetet, haza rohant, hogy segítséget hívjon, de megcsúszott a lépcsőn felfelé menet, és elájult.

- Maga nem tud semmit! Nem autóbaleset történt. Nézze meg anyám holtesést! Maga szerint így néz ki egy autóbalesetet szenvedett nő?

- Én orvos vagyok, nem boncmester. - az orvos felállt, elvette a füzetét, majd kisétált a szobából.

- Okoskodó idióta! – ordítottam utána. Örömmel vettem tudomásul, hogy visszajött nagyjából a hangom, és visszatérhetnek a szavaim régi hangnemükbe. Előre fordítottam a szemeim. A vörös hajú lány ijedt tekintetével figyelt engem. Kezdett idegesíteni a jelenléte.

- Te meg mit nézel? Nem láttál még embert, vagy mi?

- Félek tőled… - a lány ökölbe szorította mindkét kezét, majd lehorgasztotta a fejét és dúdolni kezdett. Gyanakodva méregettem a szobatársam, közben próbáltam rájönni, hogy miért mondta ezt. Néhány perc sikertelen okkeresés után végül rákérdeztem:

- Miért? – a lány egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, majd szép lassan felemelte a tekintetét. Szemében a félelem és a reménytelenség csillogott.

- Neki is pont olyan a szeme… - A hangja halk volt, és a mondat közepén elcsuklott. Egyik kezemmel végigsimítottam az ujjaim az arcomon, majd az ajtó felé pillantottam. Szerencsére nem tartott senki a mi szobánk felé, így egy kicsit még faggathattam őt.

- Kinek? – a hangomat próbáltam lehalkítani, hogy ne ijesszem meg. A kis csaj nem lehetett több 10 évesnél, és valószínűleg nem igazán bírta a lelki megrázkódtatást. Talán autista volt, vagy ilyesmi.

Hirtelen rémült arckifejezés ült az arcára és hevesen elkezdte rázni a fejét. Úgy éreztem, fontos lenne tudnom, hogy kiről beszélt, de azt már nem, hogy miért.

Még pár percig kérleltem, de miután nem kaptam más választ, csak a fejcsóválást, abbahagytam a kérdezgetést. Témát tereltem.

- Ne haragudj, nem akartalak felzaklatni. Öhm... és mond csak, mi a neved? Az enyémet már tudod, hisz nemrég mondtam el az orvosnak. – magamra erőltettem egy kisebb mosolyt, és próbáltam érdeklődve figyelni a reakcióját.

- Suzie… Suzie Calm. – megértően bólintottam, majd elfordultam az ajtó irányába, remélve, hogy a társalgásnak ezennel vége szakad. Tévedtem. - Használhatatlan volt. – Megdöbbenés ült ki az arcomra, és ismét a Suzie-ra néztem.

- Használhatatlan? Micsoda?

- A pisztoly. Nem tettél volna benne kárt.

- Pisztoly? Hé! Honnan tudsz róla? – a lány ismét rázni kezdte a fejét, de most már nem éreztem sajnálatot. Nem érdekelt, hogy megsértem-e a lelki világát. Olyat tudott, amit csak én, és ez zavart: – Hagyd abba! Játszod a hülyét! Honnan tudsz a pisztolyról?

- Nem! – mondta halkan, mégis tisztán, kivehetően, de nem hagyta abba a fejrázását. Nem tudtam rögvest, hogy mi zavart jobban: a félbehagyott mondatai, vagy a fejrázása? Dühömben felálltam, odarohantam a kislány ágyához, és rázni kezdtem a vállánál fogva. Abban a pillanatban, amikor hozzáértem, elkezdett fülsüketítően sikítani, amit én igyekeztem üvöltéssel túlszárnyalni.

- Hagyd abba! Fogd már be!- ordítottam tokrom szakadtából, de nem értem el vele semmit.

Pár másodperc telhetett el azóta, hogy elkezdtem Suziet ráncigálni, de máris jött a felmentő sereg. Hirtelen vagy négy orvos rontott be a szobába, és rögvest lefogtak engem. Eszelősen rájuk morogtam, de közben le nem vettem volna a szemem a lányról, akinek tekintetébe félelem kezdett el derengeni, majd még jobban sikoltani kezdett. Eközben egyre távolabb próbált tőlem kerülni, míg a végén le nem esett az ágyról. ekkor a dühöm kezdett elszállni, és engedtem az orvosoknak, hogy visszahúzzanak.

- Oké-oké. Abbahagytam. – reméltem, hogy elhiszik nekem, és elengednek, de e helyett csak erősebben fogtak. Ismét elkezdtem próbálkozni a szabadulással. - Ha nem engednek, el én esküszöm, felrúgom magukat! – fenyegetőztem halkan, miközben próbáltam visszafogni az ismét kitörni kívánó dührohamom.

- Nincs olyan helyzetben, hogy fenyegetőzhessen, kisasszony. Doktor úr, adjunk neki nyugtatót? – mindkét orvos a harmadikra nézett, aki éppen Suzie-t – aki szemmel láthatóan nem volt magánál - tette az ágyra.

- Mit? – néztem felváltva a két fogva tartómra.

- Uram, adjunk neki nyugtatót? – ismételte meg – valószínűleg csak az én kedvemért - a jobboldalamon álló férfi. Az orvos éppen válaszolni akart, de valaki a hátunk mögül megelőzte.

- Erre semmi szükség. – a főorvos meglepetten az ajtó felé fordított a fejélt, majd a két fogságban tartóm velem együtt megfordult, hogy lássák, ki szólalt meg az érdekemben.