A temetés reggele napos volt, ami teljesen rácáfolt a hangulatomra. Úgy éreztem, hogy a nap meghazudtol engem, és ezt az érzést mindennél jobban gyűlöltem. A madarak csicseregtek, a szél sem fújt. Tökéletes májusi napnak néztünk elébe. Tökéletes napnak, leszámítva a temetést.
Dorian, mikor felkeltem, már csak igazgatta a ruháját egy tükör előtt. Fekete szmokingot viselt, amibe szinte teljesen beleolvadt a haja. Amikor meglátott a tükörben, abba hagyta a nyakkendője igazítását, és mosolyogva felém fordult.
- Jó reggelt, Carly! – a hangjában semmi szomorúságot nem vettem ki, ami egy pillanatig zavart, de aztán rájöttem, hogy neki nem volt oka szomorkodni, elvégre, nem ismerte a gyászolt személyeket. Erőltetett mosolyt öltöttem az arcomra és viszonozva biccentettem a fejemmel.
- Miért vagy ilyen korán felöltözve? A temetés két óra múlva lesz, nem igaz?
- A temetésig már csak egy óra van.
Meglepetten pislogtam kettőt.
- Hogyan? Hisz dél van, vagy..
- Elnézted az időt. Egy óra lesz öt perc múlva, szóval azt ajánlom, siess az öltözéssel, mert fél óra az út a temetőig
- Na, ne! Nekem nem elég fél óra én.. én még nem fürödtem le, a hajamat se vasaltam ki, nem tudom hol a ruhám és… - a szavaim kimondta után úgy éreztem magam, mint egy hisztis plázacica, akinek nincs ideje kifestenie magát a napi rutin előtt. Picit elszégyelltem magam, hogy meghazudtoltam a személyiségem, de ezekre a tevékenységekre tényleg szükségem volt. Legalább is a ruha keresését leszámítva
- Amíg lefürdesz, előkeresem a ruhádat, a hajvasalásra pedig semmi szükség. A hullámos haj jobban illik hozzád. – Dorian mosolya szélesebb lett, én pedig éreztem, hogy elpirulok.
Végül úgy döntöttem, hogy elmegyek tenni a dolgom, mielőtt még látszana a bőrszínváltozásom.
Mire kész lettem a fürdéssel, addigra Dorian valóban előkeresett nekem egy ruhát, ráadásul pont azt, amit fel kívántam venni. Mivel eredetileg is a fekete volt a kedvenc színem, ezért mikor anya kijelentette, hogy nekem kell egy csinos női ruha, akkor egyértelmű volt, hogy fekete lesz. Mivel aznap, mikorra a vásárlást terveztük én nem értem rá, ezért anya egyedül ment megvenni nekem a ruhát. Meglepetésemre, amikor először láttam nagyon megtetszett, de a temetésig sosem volt alkalmam felvenni.
Gyorsan magamra kaptam a fekete, csipkés, egybe ruhát, a kezembe kaptam egy fésűt, majd kirohantam a szobámból.
Dorian nyugodtan ült egy fotelban, kezében egy cigarettával.
A kirobbanásomra meglepetten rám nézett, cigijét elnyomta, majd felállt.
- Mehetünk?
- Mindjárt, csak felveszem a cipőm! Útközben tudok fésülködni.
Miközben odaballagtam a cipőmhöz elkezdtem a hajammal babrálni is, ami elég nehezemre esett, tekintve hogy a hajam hossza egészen a derekamig ért, ahova csak kínkeserves gyötrelmek árán tudtam elnyújtózni. Tornázásom végül abba torkollott, hogy ugrálás közben kibillentem az egyensúlyomból és elkezdtem a földre zuhanni, ám oltalmazóm közbelépett.
Dorian egy pillanat alatt mögöttem termett és a hátamnál fogva megtámasztott. Olyan gyorsan történt minden, hogy reagálni sem volt időm. Pár pillanat múlva meglepetten fordultam felé, aki aggódva pillantott rám.
- Jól vagy? – a hangja teljesen mást sugárzott, mint a tekintete, de nem éreztem ezt annyira fontosnak.
- Hü… mármint persze, de… hü! Gyors vagy. Még én sem fogtam fel, hogy mi van. – megmentőm segített talpra állni, majd a földről fölvette a fésűmet.
- Te vedd fel a cipőd, a többit bízd rám!
- Komolyan a hajam akarod fésülni?
- Sietnünk kell, késésben vagyunk.
Vállat vontam. Sosem gondoltam volna, hogy lesz olyan ember, aki a hajamat fogja helyettem fésülni. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy királylány, akinek a cipőjével való küzdelem a legnagyobb problémája.
Mire végeztem a lábbelim felküzdésével, addigra Dorian is végzett a hajam rendbe hozásával. Meglepő módon egyáltalán nem húzta, pedig azaz egyméteres és három kilós hajgubanc bizonyára rejtett fájdalmas részeket.
- Indulhatunk? – kérdezte gardedámom, miközben letette a hajkefémet a kis asztalra, ami a bejárat előtt volt.
- Persze.
Dorian megfogta a kulcsokat, majd miután kitessékelt a szobából, becsukta magunk mögött az ajtót, és elindultunk a garázsba, ahol egy fekete Mercedes várt minket elsötétített ablakokkal.
- Ez nem az a kocsi, amivel jöttünk. – szólaltam meg, mikor Dorian kinyitotta az ajtaját. Gardedámom elmosolyodott, majd a saját oldalához ment, és beszállt.
- Az egy barátom kocsija volt. Ez az enyém, de ez is hasonló. – vállat vontam, beszálltam a kocsiba, és elindultunk. Az út a fővárosi temetőig félnegyed óra volt így még időben értünk oda .Kiszálltunk a kocsiból és elsétáltunk A 40-es parcelláig, ahol rengeteg szék ki volt készítve arra, hogy a gyászolók leülhessenek. Én nem szándékoztam helyet foglalni, hisz nem a kényelmességem érdekében voltam a helyszínen. Szerettem volna legalább annyival méltatni szüleimet, hogy állva nézem végig a temetést.
- Gyere. - súgta nekem Dorian, közben óvatosan megfogta a karomat, és addig vitt, amíg egy, a sírhoz ugyan közeli, mégis az aránylagos tömegtől távolabbra lévő kis helyre nem értünk.
- Maradj itt. Én hátul foglalok helyet, beszélnem kell még pár emberrel. Hozzak neked egy széket?
Megráztam a fejem. Dorian megértően bólintott, majd eltűnt az emberek között.
Magamra maradtam. Elfordultam és körül néztem. Rengeteg olyan ember volt a temetésen, akivel egy utcában laktunk, de nem szerettük őket - legalábbis én biztos nem.
A legmeglepőbb viszont talán az osztálytársaim – akiket a baleset óta nem láttam – voltak. Valószínűleg reménykedtek benne, hogy meghaltam, bár kis falu volt a miénk. A hírek gyorsan terjedtek, és így a titkok valóságos ritkaságnak számítottak, legalább is másoknál.
Az emberek közt sok családtagot is felismertem; bácsikámat, Ronaldot, anya elhunyt húgának két fiát, és még megannyi ismerőst, mégis ismeretlen rokont. Vicces volt a nevelő szüleim családfája. A rokonság zöme már halott volt, vagy holtan született. Csak néhányan éltek már az Earheart és a Medalyne családból, és azok többsége is gyerek volt, vagy rettentő fiatal. A legidősebb személy, akit ismertem, Ronald bácsikám volt, de ő is még csak alig súrolta a huszonkilencedik életévét. Gyakran emlegette anya a temetéseken, hogy elátkozott a család, és hogy én vagyok az egyetlen szerencsés lélek benne. Nevetségesnek tartottam ezt a kijelentését, hisz én voltam az, aki még csak az igazi szüleit sem ismerte.
Elmélyülve tekintettem minden arcra. Néha, ha észrevettek engem – és fel is ismertek – részvétnyilvánításképp a távolból egy mosolyt csaltak az arcukra, majd társalogtak tovább a többiekkel.
Így, visszagondolva, nem voltam túl ismert a családban. Szinte senki nem tudott rólam, csak Mansonról, és a priuszáról, amit minden összejövetelen felhánytorgattak.
Unni kezdtem a várakozást. Mindenki nyüzsgött. Mindenki, kivéve egy férfit, aki nekem háttal állva nagyjából ugyanúgy elmélyülhetett az emberek tanulmányozásában, mint jómagam. Jobban megnéztem, majd kikerekedett a szemem. Bár lényegesen magasabb lett az idő során, és a haja is megnőtt, de mégis felismertem.
Szinte biztos voltam benne, hogy ő az, de mégsem mertem oda kiáltani neki, tehát jöhetett a régi, jól bevált trükk; a véletlen felismerés.
Mintha csak unalomból járkálnék fel alá Manson mellett, lassan, komótosan elmentem, majd a vállam fölött hátranéztem, és felordítottam:
- Manson!
Meglepetten rám nézett, és boldogság ült ki az arcára.
- Ever? Téged kereslek reggel óta! – a bátyám boldogan elém lépett, majd szorosan átölelt.
- Manson! – ismételtem meg a nevét, miközben viszonoztam a z ölelését. Éreztem, ahogy egy könnycsepp gördült le az arcomon, de a többit visszatartottam. Két év után újra láthattam a bátyámat, és ez boldogsággal töltött el, legalább is az első pár percben.
Miután elengedtük egymást, fordult felőlem a kocka. Boldogságom, elrejtve gyűlölködő arccal néztem bátyámra, amit megtoltam még egy kis régimódi, hozzám illő morgással. Manson egy pillanatig értetlenül állt a reakcióm láttán, de hamar felfogta, hogy miért is lettem hirtelen ennyire dühös rá.
- Sajnálom, Ever. – a hangjában olyasféle megbánást tudtam kivenni, amit sosem hallottam még tőle. Nagyot nyeltem.
- Miért mentél el? Anyáék…
- Tudom, és hidd el, nem akartam elmenni szó nélkül, de meg kellett tennem. Nekem sem volt könnyebb. Szerettem volna tartani veletek a kapcsolatot, számtalanszor próbáltam írni nektek, tudatni veletek, hogy minden rendben van, de nem engedték.
- Kik? Az iskola góréi? Vagy Dorian?– Dorian nevére megkeményedtek az arcvonásai.
- Itt van? – egy pillanatig vártam a válaszommal. Vajon direkt terelte el a témát, vagy tényleg ennyire érdekelte?
- Igen, ő jött értem és…
- Lehetetlen, én...
- Carly? - Dorian a legrosszabb pillanatban jelent meg.
Mindketten felé fordultunk, és megvártuk, míg oda ér hozzánk.
Pár lépésre megállt mellettem, és Mansonra nézett önelégült vigyorral az arcán. A bátyám ezzel szemben egy cseppet sem volt jókedvében. Gyűlölködő tekintettel nézett gardedámomra, aki látszólag élvezte féltestvérem pillanatnyi hangulatát.
A farkasszemezést Dorian szakította meg azzal, hogy felém fordult:
- Gyere, kezdődik a szertartás. – megértően bólintottam, majd bátyám felé fordultam.
- Gyere! – intettem Mansonnak, megragadtam a karját, és Doriant követve végül mégis csak helyet foglaltunk az elsősorban.
Pár perc múlva a pap bele kezdett a beszédébe: mesélt arról, hogy milyen jó emberek voltak - bár nem is ismerte őket. Megemlítette, hogy milyen nehéz lehet a gyermekeiknek, és végül egy mennyországról szóló kis történettel bezárva köszönt el tőlünk, gyászolóktól.
Ezután anyuék sírját a földbe helyezték, ami olyan mély sebet vájt bennem, amit még soha semmi. Az emberek oda jöttek hozzánk, hogy együtt érzésüket fejezzék ki. Néhányan biztató szavakkal próbálták enyhíteni a fájdalmunkat – bár ebben is inkább Manson részesült, aki terelte hozzám az embereket, mondván, hogy nekem több lelki támogatásra van most szükségem.
A sajnálkozás hál’ istennek nem tartott tovább fél óránál, ráadásul miután valaki megvolt a részvétnyilvánítással, rögtön ment is útjára.
Már alig voltak körülöttünk, mikor is kezdtem végre felfogni, hogy mi történt aznap. Hogy ha nincs akkora szerencsém, akkor most én is ott feküdnék, viszont ha… ha tudtam volna…. ha megéreztem volna, hogy baj lesz, akkor talán nem történt volna meg a baleset, és még élnének. Nem kéne lelkileg szenvednem, maradhatnék a régi sulimban, nem kéne semmi elhelyezkedési krízissel foglalkoznom, nem kéne a sírás ellen küzdenem, és még lenne családom. Hibásnak éreztem magam, mert én éltem csak túl, azért is hogy reggel nem beszéltem velük, mert nem érdekelt, hogy mit mondanak, hibásnak éreztem magam azért , mert bár nem emlékeztem rá, de még is ott hagytam őket a roncsok között. Talán miattam haltak meg?
Az elkeseredettségem egyre csak nőtt, miközben a lehetőségek tárházán gondolkodtam. Azt már meg kellett volna tanulnom, hogy semmi sem tart örökre, de nem… Ennek nem kellett volna megtörténnie!
Rá néztem Mansonra, aki idő közben az utolsó emberektől is elköszönt, és csak arra várt, hogy felébredjek az álmodozásomból.
- Ever, minden rendben? – kérdezte aggódva, miközben a kezét a vállamra tette. Jól esett a törődése. Már akkor éreztem, hogy rengeteget változott, ami akkor, abban az időben nagyon jól jött nekem. Kellett a támasz, persze ezt nem akartam bevallani. Mindig is erős voltam. Nem egy halálesetet láttam már, de sosem hagytam, hogy a lelkem összetörjön.
Mansonra néztem erőltetett mosollyal, majd bólintottam.
- Persze…
- Indulnunk kell, a gépünk két óra múlva felszáll. – Mansonnal mind a ketten megfeledkeztünk Dorianről, aki egész idő alatt csöndben megbújt a háttérben.
Manson levette a kezét a vállamról, és egyet hátralépett
- Rendben… - mondtam halkan, de még mindig a bátyámat figyeltem. Nem akartam ott hagyni. Szükségem volt rá, nem akartam elszakadni tőle, legalább is akkor nem.
Megfogtam Manson kezét, és Dorian felé fordultam
- Manson is jön, gondolom. – Dorian megvetően a bátyámra nézett, majd tekintete visszavándorolt rám. Az arcára először egy igen erős nemleges válasz volt írva, de pár pillanat farkasszemezés után megadóan bólintott.
- Ha úgy kívánja. – elégedett mosollyal Manson felé fordultam, aki láthatóan örült neki, hogy nem kellett magamra hagynia.
Mikor visszamentünk a szállodába, Mason segített össze pakolni - jobban mondva beledobálni a ruháim a bőröndbe. - majd Doriannal együtt levitette őket a kocsihoz, és elindultunk a reptérre.
Az út nem volt hosszú - legalább is szerintem, bár nem emlékszem, mert egy párszor elszundítottam -, de én mégis éveknek éreztem.
Vártam, hogy ott legyünk, és megismerjem a gyámjaim, viszont féltem is az akadémiától, mert általában két véglete volt az én ismerkedési módszereimnek: vagy egy különc, degeneráltnak hittek, és kinevettek, vagy gyilkos hírében állva mehettem végig a folyosón.
Mikor a reptérre értünk, éppen a nagyjából harmadszori alvásom kellős közepén tarthattam, amiből Manson keltett fel. Az egyetlen dolog, ami nyűgössé és néha hisztissé tett, azaz volt, ha felkeltenek az alvásból. A repülő egy magángép volt, így nem is kellett sokat várni a felszállásra. Mindössze annyi volt a dolgom, hogy beültem a helyemre, és vártam, hogy elinduljunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése