- Engedjék el, a lány már nem áll a maguk kezelése alatt.– a férfi megvetően nézett a főorvosra, aki végül utasította a másik két orvost, hogy engedjen el. Undorodva az egyik orvosra meredtem, és addig nem vettem le róla a szemem, amíg a másik két férfival nem távozott. Félszemmel Suzie-ra néztem, aki békésen aludt – valószínűleg beverte a fejét, vagy valamit adott neki az orvos, így nem tudott a fejleményekről - majd tekintetem visszavándorolt az ajtóra, pontosabban az ott álló alakra.
A ballonkabátot viselő férfi haja hullámos, fekete volt, és a válláig ért, szemei méregzölden világítottak, érzéketlen arccal engem nézett. Próbáltam nem a szemébe nézni, de idegesített, hogy nem mozdul, és engem bámul. Végül szerencsém volt, ő szólalt meg először:
- Carly Everlice Van Helsing, ha nem tévedek- – ajkán mosoly húzódott, majd tett egy lépést felém. Akaratlanul is a mozdulatával egy huzamban hátrálni kezdtem, egészen addig, amíg bele nem ütköztem Suzie ágyába. Kicsit meglepetten hátra néztem,óvatosan eltávolodtam, és az enyém felé vettem az irányt.
- Igen, én vagyok- – válaszoltam kis fáziskéséssel, miközben elhelyezkedtem a fekvőhelyemen. Próbáltam úgy feltenni a lábam, hogy abban a fehér – és nem utolsó sorban ronda - kórházi köpenyben ne látszódjon ki a bugyim. Így is elég kínos volt, hogy bárki is ilyen cuccban látott. A férfi oda húzott mellém egy széket, leült rá, és ismét komoly tekintettel rám nézett. Volt valami furcsa a vonásaiban. Nem volt öreg. Nem nézett ki húsznál többnek, mégis volt valami, ami idősebb kinézetet adott az arcának.
- Öhm… - szólaltam meg – meglehetősen ostobán - hogy leküzdjem azt az idegesítő csöndet, ami a szobában uralkodott. A férfi úgy tűnt máshol járt, mivel a felészlelés halvány jeleit mutatta, majd megszólalt:
- A nevem Dorian Gray. A Hellgate Constantine Akadémia igazgatóhelyettese vagyok. – értetlenül bólintottam, majd vállat vontam.
- És én ezzel mit kezdjek? – a fickó ismét elmosolyodott, én pedig akaratlanul is zavarba jöttem.
- Még nem fejeztem be. A szüleidről lenne szó.
- A szüleimről? Tud valamit? Mi történt? Nem autóbaleset volt, igaz? - egy pár pillanatig meglepetten nézett rám Dorian, majd megértően elmosolyodott. Nem értettem a reakcióját.
- A szüleid autóbalesetet szenvedtek veled együtt. – azt hittem, ő tudja, mi történt. Úgy látszott, tévedtem. Dühösen morogni kezdtem, majd közelebb húzódtam hozzá.
- Nem! Én az iskolában lettem rosszul, haza mentem és tudja, mit láttam. – várakozó arckifejezéssel nézett a szemembe. Úgy láttam, érdekelte az én szempontom, így hát folytattam. – Anyám fordított kereszt alakban lógott a kandallónk felett! Tudja mit jelent a fordított kereszt? – egy kicsit habozott, majd válaszolt:
- A sátán jele, ha nem tévedek- – folytattam:
- Pontosan! Az anyámat biztos, hogy valami elmebeteg, őrült ölte meg! És nem, nem autóbaleset volt! Nem vagyok hülye! Láttam, amit láttam, és ezt senki nem vonhatja kétségbe! Csak én voltam ott, csak én tudhatom!
- És az édesapád? – a kérdésre pár pillanatig nem tudtam válaszolni. Végül kinyögtem a választ:
- N-nem... Nem láttam... Talán… - bennem fagyott a szó. Dorian együtt érzően bólintott.
- Nem is láthattad. Az agy egy furcsa dolog.Ha valaki elég nagy sokkot szenved, akkor könnyedén átírja az emlékeket. Az apádat azért nem láttad a saját variációdban, mert az autóbalesetben is kirepült a járműből, és tőle négy méterre ért földet. Az elméd ezt úgy helyezte végül el, hogy talán valahol máshol ölték meg. Ez természetes, és szép lassan...
- Honnan tudja ezt maga? Ön volt ott, vagy én? – Dorian mordult egyet, majd kicsit ingerültebben válaszolt:
- Ez a kérdés nem publikus, legalább most még semmiképp.
- Miért? – kérdeztem meglepetten, mire hátrafelé biccentett a fejével. Az ajtó felé tekintettem, ahol pár orvos figyelt, minket szemlélve.
- Hé, ennyire szép a látvány, vagy mi? – duzzogó arccal eltűntek, majd kérdőn Dorianra néztem, aki továbbra sem vette le rólam a tekintetét.
- És miért jött?
- Mert ez a dolgom… több okból kifolyólag. Nem hittem, hogy valaha is el fogja mondani, hogy mért jött Japánba. - A Hellgate Constantine Akadémia Londonban van. A gyámjaidat értesítették a balesetről. Az istennek hálát adtak azért, hogy nem vesztetted életed abban a szörnyű tragédiában. A nevelőszüleid temetése után Londonba repülsz velem.
- Mikor lesz anyáék temetése?
- 3 nap múlva. A városi temetőben. Őszinte részvétem. - nem ismertem ezt a fazont. Nem is akartam megismerni, de igazán jól esett a részvét nyilvánítása, hisz mindenki úgy tekintett erre a balesetre, mintha mindennapi esemény volna. Ha jobban bele gondolok, mindennapi esemény lehetett, hisz egy korházban voltam.
Dorian arcáról együttérzés sugárzott.
-A temetésig itt kell maradnom? Haza mehetek összepakolni a ruháimat?
-A ruháidat már összeraktuk. A temetésig természetesen nem fogsz itt maradni, hanem egy szállodában fogsz addig lakni.
- Mondja, mennyi idő telt el azóta, mióta itt vagyok?
- Körülbelül 1 hét. Londonból értesítettek minket az eseményekről, és engem küldtek magához.
- Ki rendezi a számlákat a temetésen? - valóban foglalkoztatott ez a kérdés, meg még néhány, amire valószínű, hogy nem adott volna választ, de próba szerencse. - És miért Londont értesítették a balesetről?
- A költségekkel ne foglalkozzon, és azért Londont keresték fel, mert a testvére, Manson Earheart is a Hellgate Constantine Akadémia diákja 2 éve. Ő a legközelebbi hozzátartozótok ezért…
Manson neve hallatára pár pillanatra megfeledkeztem a külvilágról, és a múltba tévedtem.
Manson volt a mostoha bátyám, aki tizenhét év után elhagyta a családot, minden szó nélkül. Mindössze annyit tudtunk róla, hogy valami puccos iskolába nyert felvételit – Sosem értettük, hogy hogyan, a kettes átlagával - és hogy el kellett tőlünk mennie. Soha nem írt, nem vette fel a telefonját, és nem tudtuk semmilyen úton elérni. Két évig nem halottunk felőle semmit, és most egy vadidegennek hála, tudtam hol van.
- Mondja meg nekem, hogy Manson mit keres egy olyan iskolába, aminek, ha ki akarom mondani a nevét, megfájdul a fejem? - nem tudom, hogy hol tartott a monológjában, de látszott rajta, hogy a közbevágáson meglepte.
- Carly…
- Ever! A nevem Ever, rühellem a Carly-t… olyan… lányos – a „lányos” szót undorral mondtam ki.
- Ever… a Hellgate Constantine Akadémia nem egy szimpla akadémia. - megrázta a fejét. - Kicsit más, mint ahogy azt az ember elképzelné. Kell lenni egy kis plusznak, ami nem minden személyben van meg.
- Na és Mansonnak az volt a különlegessége, hogy felülmúlt mindenkit az IQ-jával? Mert akkor nem ugyanarról az emberről beszélünk.
- Nos… - egy kis mosoly játszott a szája sarkában. - Mansonnak nem csak az esze az, amiért felvettük. Amikor a Hellgate Constantine Akadémiához érünk… - jelentőség teljesen rám nézett, hogy a fejembe verje, a nevet. - …majd mindent megtud, amire szüksége van az ott tanulásához.
Egy orvos lépett be az ajtón és oda sétált hozzánk:
- Mr. Gray itt van Miss. Helsing záró lapja.
- Köszönöm. - Dorian a szemébe nézett és így folytatta: - A további vizsgálatokra nem kell vissza jönnünk, ugye, doktor úr? - a hangja parancsoló volt. Nekem ez egyáltalán nem tűnt kérdésnek, de az orvos válaszolt:
- Nem, Everrel minden rendben. - Válaszolt a doktor kissé halkan.
- Ever. - Dorian újra felém nézett. - Ha gondolod, indulhatunk is. - boldogan bólintottam majd a mellettem lévő gardróbara néztem.
- Gondolom, itt vannak a ruháim, igaz? – miközben felálltam az ágyról, a doktorra néztem, aki kissé kábult arckifejezéssel bólintott. Nem törődtem a furcsa viselkedésével, inkább kinyitottam a szekrényt, és azt a pár ruhát, ami bent volt, kiszedtem. Megnéztem, hogy biztosan az én ruháim-e, majd miután meggyőződtem róla, hogy igen, Dorian és a doktor felé fordultam.
- Khm… Szeretnék felöltözni… - Dorian felállt, maga előtt kitessékelte a doktort, majd ő is kiment, és becsukta maga után az ajtót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése