A kórház ajtaján kilépve, bántott a napfény. A sugarai szinte égettek. Nem szerettem régebben sem a napot, de ennyire még nem zavart soha. Dorian kérdően figyelte, ahogy az arcom felé raktam a kezemet, és próbáltam a háta mögé kerülni.
- Minden rendben? – kérdezte nevetve, miközben a kezét elém rakta, hogy legalább a szemem védve legyen.
- Igen. Minden rendben csak a nap árt a bőrnek… öregít.
- Téged még nemigen öregítene bármi is. - mondta még mindig nevetve, majd kicsit komolyabbra véve a formát, így szólt: – Biztos éhes vagy. Gyere, elmegyünk, eszünk valamit, ráérünk még a hotelbe menni. – erről a mondatról sok érdekes szituáció jutott eszembe, amiket még a filmekben láttam, és én egyiket sem akartam kipróbálni.
- Külön szobánk lesz, ugye? - Dorian meglepettségét nem titkolva kikerekedett szemekkel mosolygott rám, a kérdés hallatán.
- Természetesen külön szobában fogunk aludni. De bármikor a szolgálatodra állok. – egy újabb félreérthető mondat. Kezdtem megijedni.
- Pontosan, hogy érted? – remegő hanggal nyögtem ki a szavakat, amin láthatóan Dorian nagyon jól szórakozott.
- Nálam vannak az irataid, tőlem kérdezheted meg az ittlétünkkel kapcsolatos információkat. Viszont, ha valamerre szeretnél elmenni, köteles vagy közölni velem. Az itt tartózkodásunk alatt én felügyelek rád.
- Rendben. Nem gond.
- Örülök, hogy megértetted. A bulizások kizárva. Az iskola nem tolerálná, ha bajod esne.
- Lényegtelen. Én nem bulizom. Nem az én műfajom. - kis csend után újra megszólaltam: - Milyen messze van innen a szálloda?
- Egy óra az út körülbelül.
- Akkor a városon kívül van?
- Igen, kerülnünk kell a feltűnést.
Ez fura, de a feltűnést valószínű, hogy miattam kell elkerülni. Bár nem érdekelt annyira, csak aludni akartam.
- Tényleg ilyen messze van a szálloda? Farkas éhes vagyok.
- Nem a szállodában fogunk enni. Ott csak kilenckor lesz vacsora. Egy éterembe megyünk.
- Az messze van? - Éhes is voltam, de igazából csak aludni akartam, szóval reménykedtem benne, hogy legalább még egy jó óra az út. Dorian félszemmel rám nézett, és elmosolyodott.
- Nyugodtan aludj, valószínűleg előbb a szállodába megyünk. - nem tudtam rögtön válaszolni. Mintha a fejembe látott volna.
Kikerekedett szemekkel meredtem a férfira, aki a reakcióm láttán halványan, szinte alig láthatóan elmosolyodott.
- Honnan…?
- Fáradtnak tűnsz. Tévednék?
- N-nem… - nyeltem egyet, majd témát váltottam: – Hogyhogy nem a gyámjaim jöttek értem?
- Demestriums jelenleg nem tartózkodik Londonban.
- Demestrius? Ez a neve? És még azt hittem, hogy az enyémnél nem lehet hülyébb neve valakinek! – nevetni kezdtem. Elképzeltem, vajon hogy nézhet ki egy ilyen nevű férfi. Már láttam is lelki szemeim előtt: nagyjából százötven centis, tömzsi, szemüveges, kopaszodó vénember, aki alig várja, hogy engem agyonölelgessen. Kecsegtető jövőnek tűnt.
- Nevetségesnek tartod?
- Hát… na, mindegy… ha nincs Londonban, akkor hol van? – Dorian pár másodpercig nem válaszolt, éppen pirosra váltott a lámpa előttünk, szóval legközelebb csak akkor szólalt meg, mikor megálltunk:
- Erdélyben.
- És mire visszaérünk arra az izére, amit mondtál..
- Tedd azt, amit mások. Ha nem tudod kimondani, akkor rövidítsd
- Rövidítsem?
-H.G.C.A. – megértően bólintottam, és elkezdtem a mondatomat előröl.
- Tehát, mire a HGCA-ba értünk, addigra már ott lesz, vagy kénytelen leszek Mansonra támaszkodni?
- Minden bizonnyal nem hagyná ki az érkezésedet semmi esetre sem.
- Ja, nyilván alig várja, hogy lásson.
- Jól hiszed. – újabb idegesítő csönd lett a kocsiban.
A táj, ismerős volt, Dorian nem figyelt különösebben rám, én pedig kezdtem leküzdeni a fáradtságomat. Merengeni kezdtem. Annyi minden történt velem pár nap alatt. Pontosítva, amire emlékszem az két nap volt.
A szüleim meghaltak, kórházba kerültem, olyan balesetet szenvedtem el, amire nem is emlékeztem, ráadásul az agyam elhitetett velem egy csomó hülyeséget. Megjelent egy ismeretlen férfi, aki közölte velem, hogy gyámjaimhoz helyeznek, és most egy hotelbe indultam, hogy az elkövetkezendő pár napra meghúzzam magam, amíg a temetés el nem kezdődik.
Érdekelt, hogy Manson, miért nem tudott értem eljönni, vagy, hogy miért nem hívott, vagy üzent nekünk, ha mindvégig Londonban tengette mindennapjait? Kíváncsi voltam, hogy változott-e, vagy, hogy egyáltalán jön-e majd a temetésre?
Mikor a kocsi lassítani kezdett, visszatértem a valóságba.
- Megérkeztünk – mondta halkan Dorian, miközben benyomta a féket, és leállította a motort. Meglepetten pislogtam párat,próbáltam nem úgy kinézni, mint aki éppen a holtkóros állapotából pattant vissza a valóságba, és azt se tudja, milyen nap van – bár tényleg nem tudtam -.
- Tényleg? Hol a szálloda?
Dorian a mutató ujjával a hátam mögé mutatott. Óvatosan az ablakom felé fordultam, és végignéztem az épületen az aljától egészen addig ameddig felláttam, majd miután nyújtózkodással sem láttam fel a tetejéig, letekertem az ablakot, majd egészen a derekamig kimásztam rajta.
- Hü! – nyögtem ki, miután tekintetem a legfelső emeletre ért.
- Japán egyik legnevezetesebb hotelje, bár még sosem szálltam meg benne.
- A legnevezetesebb? Ez komoly? Még a két csillagos szállodákba is sikítva rohanok be! Mi lesz itt velem?
- Türtőzteted magad, legalább is, amíg nem érünk a lakosztályba. Ott kedvedre sikoltozhatsz.
- Remek! – visszakúsztam a helyemre, feltekertem az ablakot, majd kitépve a kocsi ajtaját a szálloda ajtaja elé rohantam. Hátam mögött hallottam, ahogy Dorian becsapja a nyílászárót, és komótosan elindult felém.
- Biztos egy vagyon volt! – kiáltottam.
- Az iskola fizet . - ezt halottam, de nem biztos, hogy ezt is mondta.
- Hányadik emelet?
- Kilencedik.
- Kilencedik? Az nagyon magasan van! Főleg, hogy tériszonyom van… így már nem olyan jó móka, mint először. -
Már az inas kinyitotta - nem tudom, miért kell inasnak hívni, az olyan megalázó - az ajtót, de megtorpantam.
- Ha szeretnéd, kivehetünk egy alacsonyabban lévőt is. - azt hittem, hogy elkezd majd nevetni a bajomon, de nem tette. A hangja nagyon komoly volt, mégis lágy.
- Nem!
Bólintott, majd a recepcióhoz mentünk. Doriannal mindvégig angolul beszéltünk, ám a hotelben mindenki japánul szövegelt, hisz ritkán volt szükség más nyelvre.
- Konnitsiwa! - köszönt barátságosan a recepciós, miközben felváltva tekintett rám, és Dorianra.
- Azt mondta, hogy…
- Tudom mit mondott – Dorian rám nézett, majd szóba elegyedett a férfival japánul.
A nehéz nyelv volt, legalább is annak, aki nem anyanyelvként tanulta. Én öt évig éltem Japánban, de tekintve, hogy angol iskolába jártam, nem volt szükségem rá. Anyáék mentek általában mindenhova, és csak ritkán kellett angolul nem tudó japánokkal beszélgetnem. Persze értettem a legtöbb beszélgetést, de mégsem mondhattam el teljesen magamról, hogy tökéletesen tudok ezen a nyelven. Dorian viszont úgy tűnt, hogy nem új neki. Miután abbahagyták a beszélgetést, elindultunk a szobánkba.
- Nem is tudtam, hogy beszélsz japánul!
- Én sem tudtam, hogy te beszélsz angolul.
- Apáékkal tíz éves koromban jöttünk japánba, mert itt kapott jó álláslehetőséget. Azelőtt Connecticutban laktunk. Az angol az anyanyelvem.
- Így már világos. Erről Manson soha nem beszélt.
- Ő nem az a „beszéljük meg a családom életét” típus.
- Nem valami előnyös beszélgető partner… kitér a válasz elől…
- Nekem mindig a szemembe mondja az igazat. – Dorian nem reagált a válaszomra, egyszerűen csak mentünk egymás mellett, amíg a szobánkhoz nem értünk. Mivel nem tudtam, hogy a 6-os a miénk, így ballagtam tovább. Utamat akkor szakítottam félbe, mikor észrevettem, hogy társamat elhagytam valahol.Nagyjából a 14. ajtónál meglepetten megpördültem. Dorian mosolyogva figyelt, majd mikor meglátta kérdő tekintetem, a kulcsot belehelyezte a zárba, és kinyitotta az ajtót.
- Erre, kisasszony. – betessékelő mozdulattal kitárta a lakosztály ajtaját, és egyet hátralépett.
- Ja! Oké...– vállat vontam, vissza ballagtam, és beléptem a helyiségbe. A szobában egy nagy bőrkanapét láttam meg - a drágább fajtából - előtte egy üveg asztalt, a mögött meg egy nagy plazma TV-t. Dorian is belépett, és jobbra mutatott:
– Az ott a te szobád.
- Tényleg? – oda rohantam az ajtóhoz, és benyitottam. Az első, amit meg pillantottam, az a hatalmas ágy volt, amit vörös selyem lepedővel takartak le. Rajta vagy tíz díszpárna, amiknek mindegyike vörösen rikító, aranyszegélyezett, egyedi darab volt. Az ágy előtt egy plazma TV díszelgett, mellette egy számítógéppel.
Beléptem a szobába tátott szájjal, és reflexből a fürdőt kezdtem keresni. Hamar rátaláltam, hisz amint belépett valaki, rögtön a bejárati ajtó mellett, nagyjából két méterre helyezkedett el a bejárata. Rohantam a fürdőbe és szinte erőlködnöm kellett, hogy ne sikítsak. Az egész tejesen fehér volt, de nem azaz unalmas fehér, hanem az a kristály fehér, csillogós féle. Legutoljára olyat a „Gyémánt kastély” című filmben láttam, de még ott sem mertem elhinni, hogy valóban létezik ilyesmi.
Már a szemem előtt lebegett az előttem álló három nap. Alig vártam, hogy mindent használhassak. Álmodozásomból Dorian ébresztett fel, aki a halálra ijesztett azzal, hogy mellém sétált, és megfogta a vállam.
- A szívbajt hozod rám! – Dorianra néztem, aki mosolyogva figyelte minden egyes mozdulatom. Mély levegőt vettem, vele együtt kimentem a fürdőből, és lehuppantam az ágyra.
- Gyönyörű ez a hely! Mint valami palota, vagy ilyesmi!
- A közelében sincs egy palotának, de a helyzethez mérve elfogadható. Próbáltunk olyan szobát választani, ami ha nem is elrendezésileg, de az iskola színeinek megfelelője. Nagyjából sikerült, bár nem az igazi. – Dorian egyet hátra lépett, majd a mögötte lévő – addig észre se vettem, hogy van ott bármi - kanapéra ült. Lábaira tette könyökét, előre hajolt, majd összekulcsolt kézzel rám nézett.
Mindketten csöndben voltunk. az első pár pillanatban zavart, hogy engem nézett, de aztán megszoktam, és faggatózni kezdtem:
- Milyen iskola ez a HGCA? – Dorian valószínűleg számított a kérdésemre, és már fel volt készülve a válasszal:
- Az Akadémia elsősorban egy olyan intézmény, ami a veled egykorú diákoknak tanulmányi, és lakhatási lehetőséget biztosít. Tanulóink többségét a társadalom nem fogadta be, vagy pedig ő akart menekülni környezetétől.
- És akkor gondolnak egyet, és „hé, menjünk a HGCA-ba! Jó lesz az ott nekünk!” – Dorian arcán halvány mosolyt jelent meg, amitől én is kicsit elmosolyodtam.
- Nem. Mi hívjuk meg őket.
- És honnan tudják, hogy nekik rossz ott, ahol vannak? Olyan rondák, vagy mi?
- Külsőséges lennél, Carly? Ez egy rendszernek köszönhető, de bonyolult még szavakkal is leírni. Ráadásul nem tartozik különösebb képen egyik mostani, vagy leendő diákra sem.
- Nem vagyok külsőséges. De le tudom szűrni a külsőről az emberek tulajdonságait.
- Valóban? Hol sajátítottad el ezt a látszólag igen bonyolult képességet? – meglepett a kérdése. Sosem fejtettem még ki ezt a kijelentésemet, mert nem kellett. Szinte mindig első pillanattól kezdve tudtam, hogy ki, milyen, de nem tudtam megmagyarázni, hogy miért.
Vállat vontam.
- Nem tudom, talán velem született képesség.
- Hm, ez érdekes. - Dorian mosolya szélesebb lett, és pár milliméterrel közelebb hajolt. – Meséld el nekem, mit tükröz számodra a külsőm?
Nyeltem egyet. Túl durva lett volna azt mondani, hogy egy istent, szóval valami kevésbé túlzó – bár a szememben igaz – választ kellett adnom:
- Hát… - erős kezdésem valószínűleg nem rengetett sziklákat, szóval valami ütősebb folytatás kellett. – Nos… - meg volt a folytatás. Egyre jobban haladtam. Két teljes szó, amik külön-külön semmit nem értek, de együtt egy valódi Nobel-díjas beszédnek a kezdetét alkották. Megköszörültem a torkomat. - A te külsőd.. Hm... Eleganciát, jó modort sugároz… vagy valami olyasmit. Gondolom valami nemesi család sarja vagy, vagy ilyesmi. Tuti ilyen kastélyban éltél egész életedben. - Dorian elnevette magát.
- Távolról sem.
- Valóban?
- Valóban.
- Akkor meg? Senki nem így születik.
- Első két évtizedem egy tanyasi házban töltöttem- – kikerekedtek a szemeim. Ha az első húsz évét tanyán töltötte, akkor mennyi lehetett akkoriban? Nem néztem többnek huszonegynél, de nem lehet egy év alatt egy tanyasi gyerekből egy… „ilyet” csinálni.
- Hány éves vagy ?
- Sok.
- Mennyi az a sok?
- Sok! A korom, más velem kapcsolatos információval együtt nem tartozik rád.
Nyeltem egyet. A hangja komorrá, szinte ijesztővé vált. Egy pár pillanatig csak tágra nyitott szemekkel meredtem rá, még pislogni sem mertem. Nem lettem lecseszve, egyszerűen csak megváltozott a hanghordozása. Tényleg megijedtem ennyitől?
- O-oké…
- Nagyjából fél órája még éhes voltál, ha nem tévedek. - igaza volt, éhes voltam, de a nagy izgalmak közepette teljesen megfeledkeztem róla.
- De, tényleg. Viszont… - az ablak felé fordultam. - Már este van, szerintem jobban járunk, ha pizzát rendelünk. - visszafordultam Dorian felé, aki meglepődötten nézett engem
Reakcióját nem értve, én is kérdőn tekintettem vissza rá – Mi van? Szeretem a pizzát.
- Ahogy gondolod.
- Persze, csak ha neked is jó. Gondolom te az ilyen puccos dolgokhoz vagy szokva, de én kicsi kertvárosi gyerek vagyok, nekem a pizza a hamburger meg a kóla dominál. Ráadásul nem bírom a kaviárt meg az ilyesmiket. Undorítóak. – megborzongtam a „kaviár” szó kiejtése után. Tényleg nem szerettem az efféléket. Gyerekkoromban egyszer elmentünk egy híres étterembe, mert anya nyert valamilyen vetélkedőn, ami négyfős vacsorát biztosított, korlátlan fogyasztással, de én nem bírtam megenni egyik ételt sem, így végül a sushi bárban kötöttünk ki, ahol degeszre ettem magam.
- Nem vagyok éhes. Azt eszel, amit szeretnél.
- Nem eszel? Mikor ettél utoljára?
- Azzal ne foglalkozz.
- Nem vagy valami nyitott.
- Csak túl sokat akarsz tudni. Ez nem mindig rossz, de jelen pillanatban kevesebbet kéne kérdezősködnöd. – morogtam egyet, és a kezem nyújtottam.
- Egy telefont. Most… - a hangomból a duzzogásomat tökéletesen ki lehetett venni, de nem érdekelt. Dorian diadalmasan mosolyogva a zsebéből előhúzott egy fekete telefont, és átnyújtotta nekem.
- Kösz. – mondtam halkan, miközben elvettem tőle és bepötyögtem a számot. Nagy tapasztalatom volt már a pizza rendelésben, hisz amikor esti műszakuk volt anyáméknak, vagy a barátaikkal mentek valahova, mindig pizzát kellett ennem, amit mellesleg sosem bántam.
Miután sikeresen rendeltem csönd uralkodott el a szobában. Dorian láthatóan nem volt teljesen a szobában lelkileg, így mondhatni magamra maradtam. Ide-oda cikázott a tekintetem a szobában, egészen az egyik sarokig, ahol észrevettem a bőröndjeimet. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy a cuccaim esetleg hova is kerültek, de ahogy megláttam őket, rögtön jött a lekésett aggodalom.
- Kik szedték össze a cuccaim?
- A rendőrök.
- És mindent betettek?
- Azt nem tudhatom.
- Nem bízom a rendőrökben, mocskos sunyi fickók. – lemásztam az ágyról, és a holmijaimhoz rohantam. – Segíts az ágyhoz vinni őket!
- Ne nagyon pakolj ki, Carly!
- Ever, és segíts! – Dorian hallhatóan felsóhajtott, majd komótosan odaballagott mellém, felemelte a bőröndjeim, és ledobta őket az ágyra. – Kösz. – követtem a cuccaimat, melléjük ültem, és kibontottam az elsőt.
- A ruháim… Tényleg csak ennyi van, vagy a felét ott hagyták?
- Nem fog különösebb képen számítani az akadémián.
- Miért? – kérdően Dorianra néztem, aki közben a pakolási módszeremet - ami nagyjából annyiból állt, hogy ki vettem egy maroknyi összehajtogatott ruhát, majd mellém, vagy a földre szórtam - figyelte. A kérdésem hallatán tekintete az arcomra vándorolt.
- Kötelező viselet van az iskolában. – pár pillanat kellett, amíg eljutott az információ az agyamhoz, de amint ez megtörtént, valami lányos, sikításszerű hang mászott ki a torkomból.
- Hogy micsoda?
- Az iskolában az egyenlőség fenntartása érdekében kötelező viselet van.
- Na, ne! Nem lehetek olyan ruhában, mint a többiek! Én egyedi vagyok! Ráadásul, hogy fogom megkülönböztetni a bénákat a jó fejektől?
- Mintha azt mondtad volna, hogy bárkiről le tudod következtetni, hogy milyen a személyisége. –nem válaszoltam rögtön. Igaza volt.
- Jó, persze de.. a ruha az dominál!
- Az akadémián nem. Szokj hozzá a gondolathoz, hogy sorstársaiddal egyetemben egyazon ruhát fogjátok viselni! - Dorian szája mosolyra húzódott, miközben én a gondolat megszokásával küzdöttem kisebb nagyobb – inkább kisebb – sikerrel.
Amikor megjött a Pizza, Dorian kiment érte, majd visszahozta, és távozott a szobámból. úgy látszott, tényleg nem volt éhes, velem ellentétben, aki egy elefántot is képes lett volna elfogyasztani – persze csak ha jól meg lett volna csinálva.
Aznap már csak egyszer láttam, akkor is csak „jó éjt” kívánni mentem ki az előszobaszerű helységbe, ahol Dorian töltötte az elkövetkezendő órákat. Nem akartam tovább zavarni, és mivel láttam, hogy olvas, inkább jobbnak láttam magára hagyni másnapig.
Belegondoltam fürdés közben, hogy milyen lehet neki pesztrálni három napig egy számára ismeretlen, tizenhat évest, aki még azért is képes lenne leszedni a fejét, mert az első nevét használja, nem a másodikat.
Nem nyomott el aznap gyorsan az álom. Túl sok minden járt a fejemben. Azon a napon még nem voltam túlságosan letörve a szüleim halála miatt. Valószínűleg, mert még nem fogtam fel akkor teljesen az egész helyzetet. Nem tudtam máshogy tekinteni rá, mint egy nyaralásra, amin a szüleim nem vettek részt, viszont egy nagyon helyes, és minden kérésemet leső gardedám igen.
Végül úgy tudtam elaludni, hogy a holmiijaim közül – amik természetesen gyorsan a padlóra kerültek – előhalásztam az mp3-am és folyamatos ismétlésre állítottam a „Dream of Wonderland”-ot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése