SPOILER!!

- Hallgatlak. Mondj el mindent.
- Kíváncsi kislány vagy, annak ellenére, hogy legutóbb az életedet vesztetted emiatt.
- Nem érdekel! Tudni akarom, hogy ki vagy, vagy inkább, hogy mi. Naomiról is tudsz valamit, amit én nem.
- Naomiról többet tudok, mint ő magáról.
- Akkor áruld el!
- Hosszú történet ez, Carly.
- Van időm.
Dorian pár pillanatig habozni látszott. Talán azon gondolkodott, hogy miért érdekelhet vagy, hogy épp elmondja-e, de bárhogy is, végül elvitte rólam tekintetét, az erkély felé fordult, és belekezdett.
- Nem fogom az elején kezdeni. Egy tehetséges író úgy is elkezdte még kétszáz évvel ezelőtt a történetemet, és ott be is fejezte, ahol be kellett fejeznie.
- Olvastam a könyvet. Meghaltál.
- Carly, az egy könyv. Fikciók tömkelege. Persze, van benne igazság is bőven. Ki gondolta volna, hogy egy író néhány életrajzi feljegyzésből efféle történetet tud kihozni. Amikor először olvastam - bár volt, amin elmosolyodtam - nagytöbbségében igazakat írt.
- Nem kell a körítés, a folytatást akarom hallani! Meghaltál, Dorian!
- Hm... Halottnak lenni. Sosem voltam halott. Milyen érzés, Carly? Te nyílván jobban tudod, mint én.
- Nem tudom... - pár pillanatra elhallgattam. Válaszolni akartam. Őszintén... De, bár csak napok teltek el a halálom óta, mégis olyan volt, mintha meg sem történt dologról kellett volna leírást adnom. - Olyan... mintha... Nem tudom, hogy mit éltél át, nem tudom, hogy mihez hasonlíthatnám.
- Vagy csak nem tudod, milyen érzés... - Dorian ismét felém fordult, és a velem szemben lévő kanapéra ült. Pár pillanatig némán néztük egymást. Nem mertem megszólalni. Azt vártam, hogy megtörje a csendet, és folytassa. Szerencsémre valóban így történt
- Honnan is tudhatnád? A halált nem lehet érezni. Senki nem érzi. A halál pillanata nem hallható, nem látható, nem érezhető.
- Akkor honnan tudod, hogy nem haltál meg?
- Onnan, hogy a lelkem sosem távozott a testemből. Soha nem nyílt rá lehetősége. De ha már ennyire bele mentünk, akkor kitisztítom számodra a történetet. Honnan is kezdjem, talán ama csodálatos könyv végétől, melyben személyem életet figurázták ki szinte teljes pontossággal. A nyilvánvalósága annak, hogy szerződést kötöttem az Ördöggel, mindössze pár embernek tűnt csak fel, de jobbára nem foglalkoztak vele. Nem akartak tudomást venni róla. Ez nem csoda, hisz én magam sem tettem. Drága naiv barátom úgy mutatta be ezt a szerződést, mint a véletlen műve. Azt hiszem könnyebb volt neki így elfogadnia ezt a tényt. - Ekkor Dorian abba hagyta a beszédet, fogott egy szivart, rágyújtott, majd két szívás után folytatta. - Közel 25 évig éltem abban a hitben, hogy a szerződésemnek nem lesz ára, hogy örökké fiatal leszek. S úgy tűnt, hogy mivel sem mérgek, sem fegyverek, sem betegségek nem fognak rajtam, így életem is végeláthatatlanná vált. Naiv voltam, ostoba, és befolyásolható. Fáj bevallani, de nekem sem az akkori életem volt a fénypontom. Hm... Miután visszatértem az évtizedeken át tartó világkörüli utamról, akkor döbbentem rá, hogy Lucifer nem feledkezett meg rólam egy percre sem. Rémálmok, illúziók, hangok kezdtek gyötörni. Mindenhol rothadó testemet láttam, haldokló, a pokolból szabadult embereket, amelyek felém nyújtották karjaikat. Menekülni akartam. Úgy véltem, hogy ha a festményemet elpusztítom, az egyesség semmissé válik, és újra szabad leszek. Ám mielőtt ezt megtehettem volna, hatalmas fájdalom hasított a mellkasomba, amelytől félholtan rogytam össze. Tudtam, hogy Lucifer megtalált, és eljött a lelkemért. Minden reményem elhagyott. Ám amivel nem számolt, az tulajdon fia volt. Mond csak, mennyire vagy jártas a démonok ismeretében?
- Úgy ahogy a nevekkel tisztában vagyok.
- Mit tudsz Mammonról?
- Lucifer fia... Mást nem. Nem foglalkozom azzal, hogy ki mit képvisel. - Dorian a válaszomra elmosolyodott, és folytatta.
- Pedig nem ártana néha utána nézned, Carly. Mikor láttam, hogy a fiatal fiú testéből a lélek távozni készül, megragadtam az utolsó alkalmat, és egyesítettem saját lelkemet, az övével. Ezek után pár másodperc eszméletlenség után immáron démonként tértem vissza az élők soraiba.
- És...És...Doriannel mi lett. Hol van a lelke, mit tettél vele? - A kérdésem fele szinte érthetetlenül tört ki a számon. Nem tudtam eléggé érthetően beszélni, túlságosan lefoglalt az információk halmazának fölfogása. Hogy lehetett, hogy eddig nem vettem észre, hogy Dorian, vagyis Mammon démon?
- Semmit. Itt van. Én vagyok Dorian Gray.
- És akkor Mammon?
- Ő is. Mindkettejük én vagyok. Nincs többé Dorian, sem pedig Mammon. Vagyok én, aki mindkettejüket jelenti. A lelkünk összeforrt, és eggyé vált. Minden rendben, Carly? Sápadtnak tűnsz. - hangjában éreztem a gúnyt, és az élvezetet, hogy sikerült teljesen leamortizálnia lelkileg pár perc alatt.
- Foly-...folytasd.
- Rendben. Ezek után felgyújtottam a padlást, és elmenekültem Londonból. Közel száz évig nem tértem vissza. Utaztam, tanultam. Mindent meg akartam tudni az emberekről. Minden létező vallást tanulmányoztam. Mindenhol ott voltunk. Démonok, csak más-más néven említve. Rájöttem, hogy az ember rettentően ostoba, és könnyű préda. Démonokat kezdtem el fölhozni a földre. Ám hamar rá kellett jönnöm, hogy mivel a pokolbélieknek nincsen testük, ezáltal nincsenek hozzászokva a kötöttséghez, így nagyon hamar meghalnak. A nap fénye percek alatt szétmorzsolja őket, járni képtelenek, csakúgy, mint beszélni. Pár ballépés után rájöttem, hogy hatalmas szerencsém volt azzal, hogy Dorian, és Mammon lelke összeforrt, mert így a támasz mellé irányító is társult. Máskülönben én is úgy jártam volna, mint rosszul sikerült kísérleteim.
- Tehát a test nem elég, kell a lélek is?
Dorian bólintott.
- Valamint az illető félholt állapotban kell, hogy legyen. Nem élhet teljes egészében, mert akkor nincs kapcsolódási lehetőség. Pár démont megpróbáltam élő emberek testébe tenni, de a lelkük nem bírta, és meghaltak, ezáltal a démonok is visszakerültek a Pokolba. Miután ezekre rájöttem, újabb kísérleteket tettem, immáron sikeresen.
- Több száz démon van itt a földön a te irányításod alatt?
- Nem. Jelenleg csak egy démont tartok.
Dorian sokatmondóan elmosolyodott. Elgondolkodtam. Aztán hirtelen világossá vált.
- Naomi? - kiáltottam fel torkom szakadtából, amire Dorian csak halkan kuncogott egyet.
- Remek logikával áldott meg az élet. Milyen kár, hogy a legtöbbször képtelen vagy használni. Persze ez kivételes eset.
- De miért? Miért kellett démonná tenned? Mit tett ellened?
- Mikor visszatértem Londonba, egy sikátorban találtam rá. Látszott rajta, hogy borzalmas állapotban van. Mikor meglátott engem, megtámadott. Nem volt semmi esélye. A falnak dobtam, de ő nem tágított, és újra támadni készült. Csodálatra méltó volt a lelki ereje, és éppen egy ilyen gazdatestre volt szükségem. Lucifer egy démont akart mellém vigyázónak, Lilithre esett a választása. Ám az emberi nők rettentően gyengék. Mind lelkileg, mind fizikailag. Naomi viszont tökéletes volt. Félholt állapotot váltottam ki benne, és beleidéztem Lilithet. Így a lány halhatatlan lett, cserébe pedig a szolgálataimba állt. Akár akarta, akár nem.
- És hogy kerültél az iskolába? Csak betoppantál, és kész?
- Apád által. Évtizedeken át ingatlan eladással foglalkoztam, és egyszer találkoztam vele. Hamarosan megtudtuk egymásról, hogy egyikünk sem tartozik az élők közé. Bizalmasává váltam. Fölvett az iskolába, mint tanár, és igazgató, később pedig, kedves Carly, mint a te személyi bébi csőszöd....

SPOILER!!!

December 21. 12:30

Ez már a harmadik alkalom volt, hogy az emlékeimet rendezgették. Még soha nem írtam naplót, mert a memóriám hibátlan, leszámítva a kitörölt 5 évem emlékeit, ám most, hogy újra megtörtént a memóriatörlésem, a végleges felejtés, ezáltal a befolyásolhatóságom megelőzése érdekében mindent leírok. Minden nap minden óráját betűkkel, szavakkal, mondatokkal rögzítem. Nem lesz olyan szó, olyan hang, olyan mozdulat, olyan szemrebbenés, amit ne írnék le. 
Tegnap a későesti órákban úgy döntöttem, hogy járok egyet. Mostanában szokásommá vált. A kijárási tilalom ellenére gyakorlatilag szabad kijárása van minden diáknak. Nem csoda, hisz az itteni vámpírok többsége még nem képes korlátozni, időszakokra osztani a véréhségét, és bizony előfordul, hogy hajnalok hajnalán kelnek útra, és indulnak vérszerzésre. Sosem gondoltam, hogy egyszer én is e képpen fogok élni. Az éjszakában, csillapíthatatlan véréhséggel, gyilkolás vággyal, és korlátozásra szoruló erővel. 
Tehát éppen a sétám nagyjából közepén járhattam, mikor furcsa, mély hangra lettem figyelmes, amely hatalmas kiáltások közepette kántált valami számomra még teljesen új, és ismeretlen szöveget. Először nem ismertem meg a hangot. Nem tudtam beazonosítani. Ám ahogy egyre közelebb értem a hang irányába, lassacskán felismertem, és be tudtam azonosítani, hogy kié. Bár sokat torzult, mégis a hanghordozása nagyrészt megmaradt. Dorian egyébként végletekig elbűvölő hangja volt, csak éppen borzasztóan eltorzítva. 
A hangja saját szobájából jött. A kiáltások egyre hangosabbak lettek, és ahogy egyre inkább belemélyültem a szavaknak titulálandó hangokba, szép lassan kezdtem felismerni. Pár évvel ezelőtt elkezdtem az Occult tudományokkal foglalkozni. Mérhetetlen hatalom, emberek feletti uralkodás, varázslat, átkok, rontások... Ha a már-már szinte elborult elmémet tekintjük, akkor igen kedvezőnek tűntek a lehetőségek. Az a szöveg, amit Dorian kántált, az pedig egy idéző varázsé volt. Nem ismertem teljes egészében, nyilván ezért nem ismertem fel rögtön, de azt tudtam, hogy határozottan nem Istenhez szól. És ha nem hozzá, akkor a másik félhez... Azt hiszem ekkor ésszerűbb lett volna elmenni onnan. Visszatérni a szobámba, és nem szólni senkinek semmiről. Ám az ajtó résnyire nyitva volt, engem pedig fűtött a kíváncsiság. Tudni akartam, hogy Doriannak mi dolga van a Sátán megidézésével. Ekkor pecsételtem meg a sorsom. Mivel a rész túlontúl kicsi volt ahhoz, hogy lássak valamit, így egy picit szétfeszítettem. És bár még mindig nem volt kellően nagy a rés, ennek ellenére a hang, amit az alatt a pár milliméternyi kifeszítés közben produkált, rögtön fölkeltette Dorian érdeklődését. Farkasszemet néztem vele... Vagy valaki mással? Mi a fene volt az, ami úgy nézett ki, mint ő, s közben teljesen máshogy? Az arca eltorzult, szeme fehérje fekete, zöld szemei vérvörösek voltak. Bőre szürkés-fekete színűvé vált. Amikor rám vicsorgott ijedtemben elvesztettem az egyensúlyomat, és hátra estem. Az ajtó teljes egészében kitárult, és szemtanújává váltam annak, aminek a kántálásnál a része volt. Dorian egy hatalmas pentagramma közepén állt, melynek minden csücskében egy-egy gyertya fénylett. Az idézés kellős közepén toppantam be, aminek úgy tűnt, nem igazán örült. Tudtam, hogy valami nem stimmel vele, de nehezemre esett volna arra gondolni, hogy az occultizmust ilyen szinten műveli. Mielőtt bármire is gondolhattam volna, hogy hogyan tovább, a pentagramma elkezdett füstölni. Ha nem lett volna olyan érzésem, hogy életveszélyben vagyok, legszívesebben oda mentem volna, hogy jobban szemügyre vegyem. Még sosem láttam a poklot megnyílni. Éreztem a vonzását, szinte hallottam az ott szenvedők sikolyait, ordításait, a gyomrom is összeszorult. Félelmet éreztem. Olyan félelmet, amilyet még sosem. Szinte már élveztem. Azzal egyetemben, miközben fölálltam, a füstölgő átjáróból két hatalmas karmokkal teli mancs kapaszkodott meg a padlóban, majd szép lassan elkezdte magát fölhúzni. Rohannom kellett volna. Dorian még mindig engem nézett, de nem mozdult, ezáltal rögtön tudtam: bármi is az, értem jön. Rohannom kellett volna. Menekülnöm, ameddig csak lehetett. De tudni akartam, hogy mi az. Így visszagondolva, a látottak újbóli visszaidézésével... Valószínűleg, ugyanígy cselekedtem volna még egyszer. A lény mindkét karja fönn volt már a mi világunkban, mikor abba hagyta a húzódzkodást, majd pár pillanat múlva a levegőbe ugrott, és előttem pár méterre jelent meg. A háromfejű kutyának tűnő dög éles, vértől ázott fogaival rám vicsorgott, de nem mozdult. Úgy tűnt engem tanulmányoz. A látvány teljesen elvarázsolt. Szemtől-szembe álltam az alvilág őrzőjével, A halál kutyájával, Cerberussal. Hozzá akartam érni, tudni akartam milyen a bőre érintése, ám mielőtt még megtettem volna, a tekintetem újra Dorianra tévedt, akinek gyilkos mosoly ült ki a szájára. 
Ekkor eszméltem rá: a kutya az ő parancsára vár. Ekkor döntöttem úgy, hogy ideje az életünkért tenni is valamit. Elkezdtem rohanni, mint az őrült. Pár pillanattal az indulásom után hallottam, ahogy Dorian a támadásomra parancsolja Cerberust, aki szélsebességgel utánam iramodott. A félelem hatalmas adrenalin löketként jelentkezett a testemben, minden szerencsémre, így a megszokottnál sokkalta, szinte fénysebességgel rohantam. Nem tudtam hova. Nem tudtam a következő lépésemet, nem tudtam semmit. Rettegtem. Rettegtem attól, hogy nem lesz tervem, hogy az improvizálásom, amire nagy valószínűséggel rá leszek utalva, nem lesz elég, és meghalok. Miközben rohantam, eszembe jutott, hogy van egy lehetséges mentsváram. Elővettem a telefonom, és Naomit kezdtem hívni, ám ő nem vette fel. Rajta kívül még nagyjából négy embert hívtam fel, ám senki nem vette fel. Visszatértem Naomi számára, és egy gyors üzenetben kértem tőle segítséget. Két dolgot írtam, mert csak ennyire volt időm: Segíts, a vasszűz terme. Miután ezt elküldtem eldobtam a mobilom, berohantam a folyosó ajtaján, becsuktam azt, már amennyire időm engedte, és rohantam is tovább egészen a teremig. Ott is hasonlóképp cselekedtem. Miután lezártam az ajtót, hallottam, ahogy Cerberus megáll. Úgy tűnt, Dorian újabb parancsot adott neki. Eközben én a terem legvégébe rohantam, a könyvek közé. Gyorsan kellett döntenem. Nem lesz időm. Meg fogok halni. Vagy mégsem? Ha Dorian valóban meg akarna ölni, akkor miért állította le Cerberust? Miért nem hagyta, hogy egyszerűen betörje az ajtót, és széttépjen? De nem volt időm ezen elgondolkozni. A döntésem ugyan nem volt ésszerű, de mégis utólag jobban nem is dönthettem volna. Fogtam egy könyvet, és az utolsó, üres oldalából kitéptem egy kis darabot. Nem nagyot, éppen akkorát, hogy egy kis betűkkel írt szöveg, vagy szavak elférjenek rajta. Ez után a legközelebbi íróeszközt a kezembe vettem, és szavakat írtam a kis foszlányra: Dorian, Démon, Sátán idézet, Cerberus, élet, veszélyben vagyok, a vasszűz terme, SEGÍTSÉG!
Mire kész lettem vele, az ajtó nyílni kezdett. Dorian játszadozott velem. Lassan nyitotta az ajtót, de talán ez volt a szerencsém, oda rohantam a legközelebbi vágó eszközhöz, ami egy tőr volt ugyanazon az asztalon, amin a könyvet találtam, és azzal az oldalamba egy sebet vágtam. Ezt a sebet szétfeszítettem, amennyire tudtam, majd beletettem a cetlit. Mire megéreztem volna a gyilkos fájdalom kiteljesedett érzését, Dorian belépett a terembe engem pedig a falnak nyomott.
Dorian szavaira pontosan emlékszem....
"Kevés olyan ember van, aki maga hozza előre a halálát. Ennyire ostoba lennél? Nevetséges... "
Ekkor hallottam meg Naomi hangját, ahogy a terem felé tartva a nevemet üvölti, de mielőtt a céljához ért volna, Dorian a kezét mélyen a mellkasomba mélyesztette, és egy határozott rántással kihúzta a szívemet. Láttam, ahogy még dobog a tőlem elválasztott szervem. Pár pillanatig eufórikus állapotba kerültem. Azt hiszem, ekkor már nem éltem, egyszerűen csak a szerveim reagáltak a még utoljára beérkezett ingerekre. Ezek után pedig minden elhomályosult, a hangok tompákká, monotonná váltak, majd megszűntek. Nem éreztem a fájdalmat, ami mindaddig kínzott, látásom is alábbhagyott, majd teljesen megszűnt.
Ezek után a következő, amire emlékszem, hogy beszélgetést hallok magam mellől. Csak néhány szót tudtam először ki venni. Semmi érdekeset, de össze tudtam szedni, hogy miről lehetett szó.
Naomi próbálta elmondani Demestriusnak, hogy mi történt, bár ő sem tudott túl sok mindent. Csak annyit tudott neki mondani, hogy hívtam, de ő nem hallotta, mert le volt némítva, aztán mikor fölébredt, hogy igyon, látta, hogy a telefonja világít, ezért megnézte, és látta az sms-em. Ezek után rohant is a vasszűz termébe, ahol az a látvány fogatta, hogy a fal a véremtől ázott, én pedig kitépett szívvel, élettelenül ülök a földön, a falhoz hasonlóan csupa véresen. 
Ezek elmondása után valószínűleg megkérdezte az apámat, hogy most mi lesz, de mire válaszolhatott volna én elkezdtem nyöszörögni, és fölébredtem.
Ekkor még nem emlékeztem semmire. Ismét rések voltak az emlékeimben. A legutolsó, amire emlékeztem, az az volt, hogy elkezdtem sétálni, az utolsó pedig ugye bár Naomi hangja. Ezek után jött a hideg zuhany: vámpír lettem.
Kiderült, hogy a Dhampíroknak két féle képpen van lehetőségük vámpírokká válniuk: az első, hogy isznak egy vámpír véréből, a második pedig az, ha megölik őket. Ha netán betegség viszi el őket, akkor ez nem lép érvénybe, ilyenkor az illető meghal, de ha például - az én esetemben - a szívét kitépik, és abba hal bele, akkor a szervezet erre reagál, és vámpírrá, avagy félig halottá alakítva a szervezetet.  Ennek tudatában még pár órán át " apai beszélgetésben" volt részem, majd estére magamra hagytak, és rendezhettem a fejemben lévő káoszt - már amennyire akkor tudtam.
Fürdés közben arra lettem figyelmes, hogy az oldalam rettentően fáj. Amikor megláttam a sebet, és kínok közt gyötrődve kivettem a benne lévő kis cetlit, amint azt elolvastam, mindenre újra emlékeztem. Úgy tűnik, hogy Merilyn bűbájának hála elég egy-két szó, és visszatérnek az emlékeim teljes egészében. Ezek után pedig fogtam egy füzetet, és most itt vagyunk. 
Várom, hogy Naomi fölkeljen. Mindent el akarok neki mondani. Segítenie kell. Tudni akarom, hogy mit tud. Tényleg csak ennyit látott? Vagy talán valamit nem mondott el? Ha valamit eltitkol, én meg tudom... bármi áron....

Szünet/változtatás

Menjünk sorba:

Egészen nyárig nem lesznek új fejezetek... Miért?
Mert töri vizsga, magyar vizsga, színi vizsga, és dráma vizsga van még előttem... Ezek nagy része nem csak az időmet de még a képzelőerőmet is jócskán lecsapolják. (még fejben sem tartok tovább, mint két hónapja, ami nagy dolog, legalább is az én részemről. és igazából az ütemtervem sem úgy néz ki,hogy nyár, gó folytatás.. sajnos nem...

Változás: Atalja kikerül a képből. Miért?
Atalja személye ( Valós személye) aki egyben a szerzőtársam is volt, sajnos már többé nem fog segíteni. ( nem baleset, nem elhalálozás.. egy barátság vége.. ennyi)
Ez még nem lenne nyomós ok arra,hogy ki vegyem őt a könyvből, az viszont már annál inkább, hogy mivel a személyisége eltorzult (megváltozott) ,és mivel én rá alakítottam Atalját, így félő, hogy maga a karakter és 180 fokos fordulatot venne, ami a történet szempontjából nem lenne jelenleg előnyös.
Eléggé nehéz lesz ki vennem őt.
Egyrészt, mert a főkarakterek egyike, másrészt, mert szerettem nagyon, mind az embert, mint a a karaktert...
Ezért a folytatásokban valahogy úgy fog kinézni a dolog,hogy a megjelenésétől számítva ( nagyjából 100 oldal terjedelemben) meg kell változtatnom a történetet.

Mi lesz a helyével: Új karakter.
még folynak a kidolgozások, de név szerint már meg említhetem: Naomi Zenofia személyében tisztelhetjük majd Atalja " váltását" (vagy inkább áthelyezését?)
Egyenlőre nem sok minden tisztázott körülötte. Ataljához hasonlóan nem saját karakterem, de a civil megfelelőjével szintúgy nagyon közeli kapcsolatban állok( legjobb barátnőm :) )
ha meg lesz minden vele kapcsolatban, akkor nyár elején elkezdem szépen át írni azt a röpke 100 oldalt, és MIUTÁN ezzel végeztem, esedékesek lesznek az új fejezetek (remélhetőleg nem két-három havi megjelenésekben)

addig is ha valamit szeretnétek tudni, vagy kérdezni a HGCA-val kapcsolatban, akkor nyugodtan írjatok
elérhetőségeim:
facebook: http://www.facebook.com/justeverlice
a H.G.C.A. oldala: http://www.facebook.com/pages/Hellgate-Constantine-Academy-HGCA/173784922726414?ref=tn_tnmn
E-mail címem: liar666@citromail.hu

azt hiszem ennyi. további szép napot, és sok sikert az év végéhez mindenkinek! :)

16. fejezet

Azt hittem hogy egy vérben úszó ember fog kiesni belőle,akinek a szeme elvan kínozva fájdalomtól,és az utolsókat lélegzi. Ehelyett egy harmincas éveiben járó nő lépett ki halványzöld viktoriánus kori, Fordos ruhában. Méregzöld szeme úgy csillogott, mintha lázas lenne, arca sápadt volt, akár egy halotté, mégis volt benne valami, ami szinte már irreálisan gyönyörűvé varázsolta. Mikor megpillantott, ragyogó szemeibe könnyek gyűltek, hozzám rohant, és szorosan magához ölelt.

- Egyetlenem! Hát rám találtál. Igazán rám találtál. Sikerült. Eljöttél értem! Tudtam, hogy nem adod fel, tudtam, hogy megtalálsz. Ó, milyen boldog vagyok most. Édes Drága Everlice ennyi év után újra láthatlak.

Ijedtemben azt sem tudtam mitévő legyek. Egy vadidegen nő ölelgetett engem, és még szabadulni sem tudtam.

- Mi? Hé, várjon! Engedjen már el, nem is ismerem magát! Én csak… én csak tudni akartam, hogy mi van ebben az izében! Engedjen már el, megfolyt! Hallja?

A nő elengedett, hátrébb lépett egyet, kilógó vörös tincseit a füle mögé tűrte, és meglepetten, szinte már elkeseredett nézett rám

- Hát nem tudod, ki vagyok? Igazán nem tudod? Kérlek, mondd, hogy ez csak valami humortalan tréfa…
- Tudnom kéne?... Bocsi új vagyok az akadémián.
Kellemetlenül nevetni kezdtem, de szinte rögtön abba is hagytam. A nő szemeiből könnypatak kezdett áradni, majd a földre roskadt, arcát a tenyereibe temette és zokogni kezdett. Az első gondolatom az volt, hogy talán jobb lenne csak simán lelépni, de amint a nőt néztem, akinek szép lassan vörös hajzuhataga kezeihez tapadt a kicsorduló könnycseppek végett, ahogy hallottam, ahogy elkeseredetten zokog, nem volt szívem ott hagyni.
- Kezd kínossá válni a dolog. Tudja mit? Hívok valakit, oké? Gondolom éhes, meg.. meg nem tudom.

Pár lépés után a nő zokogása abbamaradt

- Kérlek! Kérlek, ne hagyj itt! Kérlek, ne hívj senkit! Nem vagyok itt biztonságban! És te sem, édes drága Everlice.
Meglepetten visszafordultam, és ott ahol voltam megálltam.

- Ezt hogy érti?
- Te semmit nem tudsz? Igazán semmit nem tudsz? Minden emlékedet elvették?
- mi van? Én… Én mindenre emlékszem csak…

- Csak öt éves korod előtti időkre nem.

- Honnan tudja magam ezt? Ki a franc, és mit keresett abban a szarban? – egyre ingerültebbé váltam. - senki nem tudott róla, hogy nem emlékszem semmire öt éves korom előttről, csak Manson, de ő aligha járkált le egy vasszűzhöz. Visszamentem a nő elé, és hogy egy síkba legyek vele, leguggoltam hozzá. - válaszoljon! – förmedtem rá újra, egy kicsit halkabban.

A nő habozott. Pár pillanatig csak halkan néztünk egymásra, majd végre valahára belekezdett.

- Ó, istenem azt sem tudom, hogy hol kezdem. Olyan furcsa ez a helyzet…

- Segítek. Hogy hívják?
- Valóban, valóban… Arra sem emlékszel… A nevem. Leánykori nevem Elizabeth Dormen, későbbi, házas nevem Elizabeth Van Helsing.
Meglepett a neve. Az első gondolatom ez volt: Rokonok volnánk?
- Én is! Mármint, nekem is Helsing a vezeték…
- Tudom kedvesem, hiszen az anyád vagyok.
Pár pillanat emlékezet kiesés után köpni, nyelni nem tudtam. Volt a nőben valami ismerős az első pillanattól kezdve, de hogy az anyám lenne? Normális esetben nem hittem volna senkinek, ha ilyet állít, de amikor kimondta a szavakat, hirtelen mintha csak egy kendőt húztak volna le egy-egy életképről, amelyeket velem történtek meg még egykoron, mikor –ezek szerint- volt családom.
- Minden rendben? Sápadtnak tűnsz. – Elizabeth lassan felém nyúlt, két jéghideg kezével közre fogta arcomat, és aggódóan fürkészni kezdte a tekintetem. Percek telhettek el úgy, hogy egyikünk sem szólt egy szót sem, ám miután nagyjából feldolgoztam azt az egy aprócska mondatot, kíváncsi lettem. Ott volt előttem egy nő, egy nő, aki talán tényleg az anyám, és akitől végre megtudhattam mindent, amire egész életemben kíváncsi voltam.
- folytassa.
- Legyen. Apád, és én 1975 telén keltünk egybe – Itt egy kicsit megállt. Úgy tűnt, hogy nosztalgiázik.
- Az apám. Ő is él? Hol van most? Ki ő?
- A neve Demestrius Helsing.

- Az igazgató? Az Drakula hasonmás? A szívbaj kerülget tőle!
Elizabeth halkan kuncogni kezdett, majd folytatta

- Valószínűleg egy személyről beszélünk.  Tehát Miután összeházasodtunk, én rögtön szerettem volna egy gyermeket, de sajnos hiába próbálkoztunk. Ám tizennégy évre rá sikerült, és született egy csodálatos lányunk.
kis szünet keretében elmosolyodott, majd újra komor, szinte elkeseredett arckifejezésre váltott.

- Volt a kastélyban, ahol éltünk, egy sámán.

- Egy sámán..

- Úgy van. Egy kiváló sámán, Akinek elsősorban meg kellett volna téged keresztelnie

- Azt nem a papok szokták?
Elizabeth ismét elmosolyodott

- Édes gyermekem, hamarosan elmondom, hogy miért sámánt hívattunk. Hol is tartottam? Á, igen. Mikor elvittünk a sámánhoz, közölte velünk, hogy neked különleges hatalmad van. Az égiek megáldottak téged. Olyan hatalmat kaptál, mellyel képes vagy az egyensúlyt is megdönteni.
- Na jó… - Elkezdtem nevetni, de szép lassan é magam is kezdtem érezni, hogy erőltetetté válik a kacagásom. Minden szavának hittem, bármennyire is lehetetlenek tűnt az egész. Végül jobbnak láttam befogni, és hallgatni a folytatást.
- Nevess, ha úgy tetszik, de igazat mondok. Hatalmad van, ám ez a hatalom benned csak nyugodni képes. Embernek születtél Everlice.
- Ez miért olyan meglepő?
- Azért, édes gyermekem, mert mind apád, mind én, vámpírok vagyunk. Néha, nagyon ritkán, talán, ha egy ezredév fordulóban történik ilyen, de megtörtént. Egy vámpírcsaládba Ember gyermek született. Ezt a törvény tiltja.
- Törvény? Tiltja? Mi?
- Minden fajban vannak tanácsok. Apád egyike a tanácstagoknak, de a törvényeken nem változtathat. A vámpírok születési törvénye így szól: „Vámpír család csak vámpír születésű gyermeknek viselheti gondját. Ember gyermek születése esetében vagy végezni kell a gyermekkel, vagy családjától elszakítani azt.” Apád hét évre meghosszabbította a nevelésed lehetőségét, ám mikor megtudta, hogy hatalommal rendelkezel, teljesen megváltozott. Javasolta nekem, hogy öljünk meg téged, hogy megkaphassa a hatalmad. Természetesen én ezt nem engedtem, ám ő nem tágított. Egy nap hallottam, ahogy a fekete mágia könyvéből olvas egy régi szeánszot. Tudtam, hogy veszélyben az életed. Annyira fiatal voltál, és ártatlan. Még aznap éjjel elvittelek innen, és meg sem álltam Londonban egy árvaházig. Nem volt sok időm a búcsúzkodásra. Gyorsan elvettem az emlékeid, és elmentem onnan. Reméltem, hogy a varázslat, amit rád bocsájtottam nem ilyen erős, és hamar visszatérnek az emlékeid.
- És veled mi történt? Még mindig nem értem, hogy kerültél a vasszűzbe
Elizabeth a háta mögött lévő egykori zárkájára pillantott.

- a vasszűz. Miután visszatértem a kastélyba, Demestrius kérdőre vont. Követelte, hogy mondjam meg, hol vagy. Természetesen megtagadtam a parancsát, ám ennek súlyos ára volt. Pár akkori őrrel betuszkolt engem ebbe a vasszűzbe, és átkot bocsájtott rá
- átkot?

- Látod ezt a kört körülötte?

Bólintottam

- Nem tudok ki menni belőle.

- Talán én….

Ekkor Elizabeth mutató ujját az ajkaimra helyezte, és megmerevedett.

-valaki jön…

Pár pillanat múlva már én is halottam a lépéseket. A szívem a torkomban dobogott, nagyot nyeltem és Elizabethre néztem. Az Ő arcára is az volt írva, ami az enyémen lehetett: düh.

Mély levegőt vettem, majd az ajtóra néztem. Demestriusra számítottam, hogy megérezte volt neje jelenlétét, vagy a bűvös kör, megidéződését, de tévedtem. Legnagyobb döbbenetemre Pete lépett be a barlangba.

Arca verejtékben úszott-ebből következtettem, hogy futott.

Valahogy el kell érnünk, hogy belépjen a körbe-halottam anyám hangját ismét a fejemben.

Ezt bízd csak rám…elintézem – közvetítettem válaszomat.

-Pete!- kiáltottam -Micsoda meglepetés! Hát te hogy-hogy itt?

Zabos volt ez látszott a szemében, de igyekeztem nem észre venni- legalább is nem mutatni, hogy észrevettem-

- Ever! Most azonnal gyere ide…

Amit tehettem az az volt, hogy valahogy beinvitálom a körbe, de hogyan?

Erre egy terv kezdett kirajzolódni a fejemben… legjobb lenne, ha őrültnek tettetném magam, hisz akkor kénytelen hozzám jönnie, és belépnie az alig látható kőrbe. Alig észrevehetően hátranéztem. Elizabethnek volt annyi esze, hogy a vasszűz másik oldalára ment, így Pete nem láthatta. Tökéletesnek mutatkozott minden.

-Úgy örülök, hogy itt vagy! Nagyon rég szerettem volna, hogy ide gyere… megölelnél?

Miután a szavak elhagyták a számat, rögtön rájöttem, hogy ha valaki öt percnél több ideje ismer, az tudja, hogy ilyet ép elmével sosem mondanék.

-Ever ne szórakozz. Menjünk innen. Ez a hely…

-Nem!- ráztam a fejem, mint egy hisztis kis kölyök. – addig nem, amíg meg nem ölelsz. Most! Utána mehetünk.
- Ez… Á!...
És ezzel elértem, hogy belépjen a körbe… Ki akart rángatni, de akkor rájött, hogy innen nincs kiút.

Zárd be, itt az esély! A vasszűz nyílik, ha elfogja a fiút, az átok rá száll! Igyekezz!- Elizabeth utasításait követve

-akkor megkapom azt az ölelést? – próbáltam a legbájosabb arcomat előkapni, de a színészi képességeim hiányában inkább nézettem ki úgy, mint Joker, sem pedig mint egy ártatlan angyal.

-Nem ! Nincs erre időnk, mennünk kell. Nem szabad kiengedni, ami bent van, ha van bent egyáltalán valami…

Bele is mentem a játékba…

- Teljesen üres…Nézd meg.

Pete odament a vasszűzhöz kinyitotta és egy nyögéssel nyugtázta, hogy nincs benne semmi.

- Sajnálom  – suttogtam, majd megint tarkón ütöttem annyi erőt beleadva amennyi csak tőlem tellett. Még egyet nyögött és összecsuklott.

Anyám elismerően pillantott rám majd segített Petet berakni a vasszűzbe.

-már csak rá kell zárni. - Állapítottam meg.

A vasszűz ajtaját rázártam a kulcsot pedig a zárba illesztettem. A zár kattant, Elizabeth ismét szabad volt.

- Jaj kincsem. Mennünk kiell, veszélyes itt maradnunk.

- É-én… Én nem mehetek el
- Nem… jöhetsz? – Elizabeth megsemmisült tekintettel meredt rám.
- El… Anya – Alig jött a számra az „anya” szó, de próbáltam hozzászoktatni magam. - gondold végig. Egy diák eltűnik innen, ha még rólam is van szó két óra múlva keresni fognak és akkor nem csak engem találnak meg. Nem akarom, hogy újra visszazárjanak.

Belátta hogy igazam van ezért bólintott egyet én meg folytattam

-Viszont folytatom, amit elkezdtünk. Mindennap elszökök tesiről úgyis Dorian tartja… Taníts meg a hatalmam használására. Bosszút akarok állni Demestriuson, amiért tönkretette az életemet, és a tiédet is! – magam is elképedtem azon az indulaton, ami fűteni kezdett. Dühös voltam, és bosszúra vágytam. Azt akartam, hogy Demestrius szenvedjen.

-Dorian? Csak nem Dorian Gray a kedves barátom?

-De- habozás nélkül rá vágtam - hogy barátok? Ismered?

-Te magad is ismered. Egykoron ő vigyázott rád, mikor apáddal nem tudtuk felügyelni minden lépésed. Meg van hogyan oldjuk meg- Elizabeth halványan elmosolyodott.

-hogyan?

- tett nekem egy-két szívességet a múltban. Benne mag bízhatsz.

- Biztos hogy ugyan arról az emberről beszélünk?

-Miért?-kérdezte szórakozottan

-Mert… Ott van Manson…a fogadott bátyám és Ő nem szeretné ha meg bíznék benne…

-Manson, Manson Earheart? Igen a minden lében kanál, ízig-vérig hűséges Manson. Ez nem más Ever mint egyszerű bűbáj Demestrius fogva tartja az elméjét. Vagy lehet, hogy Mason egyszerűen tényleg csak szereti ezeket csinálni, de hidd el megbízhatsz benne, tény hogy kicsit másképp áll a leány diákokhoz,de ez ne zavarjon, de most mennem kell… Kérlek vigyázz magadra, ne bízz senkiben ez fontos.

- várj! Honnan tudsz Mansonról?
- Mindent tudok a diákokról. Folyamatosan rácsatlakozom az elméjükre. Nem tudom kik ők, és hogyan néznek ki, de név szerint, személyiség szerint fölismerem őket. Tizenegy évig ez volt az egyetlen kapcsolattartási lehetőségem.

- És én…

Egy pillanat múlva Elizabeth már ott sem volt, de úgy éreztem mintha vele mentem volna. Rá jöttem, hogy ideje nekem is visszatérnem a hálószobába.

Nyugodtan ballagtam vissza az iskola folyosóira, nem éreztem félelmet. Minden rendben lesz, ha Demestrius lelepleződik akkor szabad utam lesz minden hova, Anya visszajöhet, és ismét lesz családom, ha csonka is, de család..

A szobába sötét és néma csend volt első pillantásra, de miután jobban oda figyeltem halk szipogásra lettem figyelmes Atalja ágya felől.

-Atalja?- kérdeztem suttogva.

-Ever?- kérdezett vissza.

-Igen én vagyok…Mi a baj?

-N-nem tu-tudom megmondani-Semmikétség nem fért hozzá Atalja zokogott.

-Hol van Sophie?

-Még nem jött vissza, Ő-ő majd csak reggel…

-És te miért vagy itt?

Miközben kérdeztem felkattintottam az éjjeli lámpát.

-Mert nem akartalak egyedül hagyni…

Atalja szeme vörös volt és dagadt,a haja is rendezetlen volt és néhol az arcára is tapadt.

-Atalja, mi történt?-most már kis fenyegetést is tettem a hangomba, hogy elmondja mi bántja.

-Téged kerestelek, mert amikor visszajöttem nem voltál itt és akkor meg ijedtem. Elindultam Dorian irodájába hogy..talán ott vagy…de nem voltál ezért menni akartam, de Ő visszahúzott. Azt mondta maradjak beszélgetni. Valahogy áttértünk a szexuális életemre és obszcén megjegyzéseket tett, nem nagyon fogtam fel mi történik, és… és én…lefeküdtem vele!- minden szavát olyan gyorsan hadarta el és olyan hangosan, hogy azt hittem mindenki felkel rá. A párnába temette az arcát és keservesebben zokogott, mint azelőtt,sőt még hangosabban is pedig a párna elnyomta hangja egy részét.

-Mi?- döbbentem meg

„ Tény,hogy kicsit másképp áll a leány diákokhoz” talán ilyen „másképp” dolgokra utalhatott Elizabeth? A puszta gondolattól, hogy Dorian lefeküdt Ataljával… a hideg is kirázott.

-És…jól vagy?

-Nem! -orditotta- Meg csaltam Petet pedig nem lett volna szabad! Most összedől minden. Minden! Érted? Minden, amit a családjaink felállítottak!

-Ezt hogy értetted?

- Szerinted ez szerelem?-élesen kacagott-Hát, akkor tévedtél! Nagyot! Csak azért voltam vele,mert a családjaink kitalálták, hogy együtt kell lennünk, azért mert a nagyapám meghagyta a végrendeletébe…Először minden ment majd csak össze szokunk de utána… Mások is megtetszettek mindkettőnknek, de nem lehetett mert „Így kell lennie”. Anyám hajtogatta ezt mindig…

-Hű-döbbenten meredtem zokogó barátnőmre-Most mi lesz?

-Valószínű, hogy a szüleim kiakadnak majd és engem hibáztatnak majd…

-De ha nem mondod el nekik akkor mindent elker…

-Nos, Ever lehet hogy így könnyebb lesz. Csak Petet kell megtalálnom és elmondanom neki mindent…

-Nem is szerettétek egymást?

-De! Mint barátok akik kefélnek, de azt is csak ritkán sőt csak illumináltan…

-áh… én… oké… ezt…-ennyit tudtam rá mondani

-De nem is érdekel…Jó volt kimondani mindezt, de meg kell ígérned,hogy titokban tartok a pletyisek elöl…

-Mindenképp-furán mosolyogtam-és… milyen volt? – nyögtem ki a még nekem is kínos kérdést a lehető leghalkabban.

-Hát-neki is valamiféle teljesen abnormális arckifejezés ült az arcán-tényleg érdekel?

-Igen!-vágtam rá

-Jó volt.Petevel is szuper volt, de Dorianhez képest…A legrosszabb hogy hagytam is magam-kicsit elpirult- Jól csinálta, amit csinált…Mond te még szűz vagy?

-Igen-nyeltem egyet és fülig pirultam- Úgy kapcsolatom még nem is volt,de ha részeg voltam én is tettem fura dolgokat

-Hidd el nem kell elsietned, bárkivel is lesz.Petet ajánlom Ő nem csak magára gondol alatta…na mindegy.Hagyjuk  ezt a témát.. Elég volt belőle mára. Te hol voltál?

-É-én?-gyorsan valamit-Éhes voltam ezért lementem kajálni maradt még egy kis rántott hús meg krumpli az egyik néni nagyon kedves volt, jól megtömött.
Atalja lassan a téma váltás fényében kezdett lenyugodni, és egy halvány kis mosoly is kiült az arcára.

- későre jár még szerencse, hogy holnap hétvége.

-Bizony- értettem vele egyet.

-lesz holnap egy buli,kiszökünk, néhányan a suliból kicsit iszogatunk, fürdőzünk, ott van egy meleg forrásos víz, kellemes időtöltés lesz, csak haverok lesznek.

- Én talán kihagyom
-  Miért?

- Nem szeretem a vizes bulikat. Inkább a biztos talajon… Nem szeretem a vizet
- Én imádom. Ugyan Ever, el kell jönnöd. A kedvemért. – Atalja nagy kék szemeivel úgy nézett rám, mintha az életéért könyörögne. Beadtam a derekam
- de nem megyek a vízbe.
- Majd elválik. Kitudja. Lehet, bedobnak a vízbe. Ha szerencséd van, akkor velem együtt.

Mindketten nevetni kezdtünk, Majd Atalja átölelt.
- köszönöm…

Ne feledjétek, ha tetszik a történet, akkor Lájk: HGCA on facebook :)

15. fejezet

-Mi a franc…- A terem, ahova beléptünk, teljesen eltért az addigi utunkon megtett helyszínektől. Mindaddig undorító, rothadó, penészes, roskatag, oszlásnak indult helyeken voltunk, viszont a terem ettől teljesen elért. A kupola formájú csarnok szélei telis-tele voltak fáklyákkal, fegyverekkel, latin írásokkal, és vérrel. A padlón szimbólumok voltak. Pont olyanok, amilyenek az ajtón, és a barlang oldalain. A terem kellős közepén egy hatalmas vasból készült ember alakú tartály volt, amit egy valamilyen pentagrammának kinéző rajz vett körül. Az egész hely úgy nézett ki, mint egy szertartásra kiélezett templom.

-Mi az ott? – rámutattam a tartályra.

Peter először nem válaszolt, csak nézte a tartályt. Aztán nagyon halkan válaszolt.

-Egy vasszűz.

- Egy mi?

- Egy vasszűz. A középkorban volt nagyon népszerű kínzó, vagy éppen kivégzőeszköz.

- bezárták oda az embert, és oxigénhiányban meghalt?
- Nem. A belsejében fémtüskék voltak, a hosszúságuk attól függött, hogy vallatásra kellett-e vagy kivégzésre.

- És ez melyikre kelhetett?
- Nem tudom. Csak belülről lehet megállapítani.

- Akkor nyissuk ki!

- Mi?

Izgatottan a vasszűzhöz rohantam, ám mikor hozzá akartam érni hirtelen éles fájdalom hasított a fejembe. A fejfájást hangok követték, amelyek ugyanazt hajtogatós: ’segíts’.

Ijedten hátra léptem egyet, és Pete felé fordultam

-Pete… ebben van valaki.

A srác meglepetten rám nézett, és mellém futott. Újra a vasszűzre néztünk.

- Honnan veszed?

- Onnan, hogy segítséget kér! Még életben van!
- Ever itt senki nem jár már egy jó ideje. Ha valakit ebbe bezártak, az már biztos, hogy nem él!
- De a fáklyák is égnek! Lehet, hogy nemrég zárták be!
- Térj már észhez, ha valakit egy ilyenbe bezárnak, az félórán belül meghal!

Figyeltem ugyan arra, amit Pete mondott,de a hang egyre erősebbé vállt, én pedig kezdtem unni a két oldalról jövő szóáradatot.

- Pofa be!

Visszamentem a vasszűz elé, egy kisebb résbe, amit találtam rajta beakasztottam az ujjaim, és húzni kezdtem, de az ajtaja nem mozdult.

- Segíthetnél Pete!

- Neked teljesen el ment az eszed!

Nem hatottak meg a srác szavai. Próbáltam kinyitni az ajtaját, de akármilyen erősen is húztam, egy picit sem mozdult. Egyszer csak a hang abbamaradt pár másodpercre, majd újra belekezdett, de ekkor már teljes mondatokat mondott. Elmondta, hogy az igazgatónál van a kulcs, és hogy siessek. Nincs sok ideje. Tehát nem volt sok időm.
  Elengedtem a rést, és amilyen gyorsan csak tudtam, rohantam vissza az iskolába. Ahhoz képest, hogy milyen iszonyat hosszúnak tűnt oda az út, visszafelé legfeljebb tíz percig futhattam.

A létra, ami úgy tűnt, hogy nem lesz megfelelő a visszafelé úthoz, kiderült, hogy strapabíróbb volt, mint hittem. Gyorsan föl tudtam rajta mászni, és a folyosó onnantól már sima ügy volt. Jöhetett a nehezebbik része. Meg kellett találnom a kulcsot a vasszűzhöz, de fogalmam sem volt,hogy hogyan is nézhet ki. Mikor a folyosón rohantam, és még mindig tisztán hallottam a nő hangját. Rájöttem, hogy telepatikus úton kommunikált velem. Így már érthető volt, hogy Pete miért nem hallotta. Amint gondolatban kimondtam a srác nevét, eszembe jutott, hogy teljesen megfeledkeztem róla. Vissza kellett volna mennem érte, de féltem, hogy kifutok az időből. Nem tudtam, hogy mennyi ideje lehet ott a vasszűz, és abban sem voltam biztos, hogy sikerül megtalálnom a kulcsot, de bármennyire is lehetetlennek tűnt a helyzet, meg kellett próbálnom.

A folyosón rohanva mikor megláttam az igazgatót, Reflexszerűen lassítani kezdtem, majd megálltam. Mikor meglátott, halvány mosollyal az arcán elindult felém. Mindenképp beszélni akartam vele, meg akartam valahogy győzni, hogy kell valami az irodájából, de még nem volt időm kigondolni az alibit. Rögtönöznöm kellet.

- Magát kerestem Carly.

- Engem? Á, ez vicces, mert én is magát… tudja… én… na jó kezdje maga.

- Nem jelent meg az utolsó két óráján

- az utolsó… kettőn?
Egyáltalán nem éreztem az idő múlását. Úgy tűnt, hogy sokkal többet voltam távol, mint amennyit akartam. Bár már mindegy volt. Akkor abban a percben fontosabb volt a vasszűz kinyitása, mint az iskolai tanórák betartása. – Igen mert.. rettentő rosszul voltam és…

- Miért nem ment le az orvoshoz?
- mert… én.. eltévedtem! Igen! Eltévedtem! Izé… szóval elvesztettem a… térképem, amit adott.

- napok óta itt van. Még mindig nem sikerült megtanulnia, hogy mi hol van?
- sajnos nem.

És ekkora megszületett az agyamban az alibi. "Egy zseni vagyok!" Gondoltam magamban, és rögtön rá is tértem. – Mondja, az irodájában nincsen egy másolat?

-Másolat nincs, csak az eredeti. Viszont azt..

- tökéletes! – csattantam fel, majd leplezve lelkesedésemet halkabban, visszafogottabban folytattam – lemásoltatom.

- Rendben, de én most nem igazán érek rá ezzel foglalkozni.

- Semmi probléma igazgató bá'. Bízza csak rám. Profi vagyok a másolásban. Csak a kulcsra lenne szükségem.

Demestrius pár pillanatig kételkedően méregetett, de végül beadta a derekát, és oda adta a kulcsot. Bájvigyorral az arcomon intettem, és az irodához rohantam.

-Hiába kerestem kulcsot, de egy darab sem volt az egész irodában. Segítségre volt szükségem.  Elkezdtem azon gondolkodni, hogy ha a nő képes velem telepatikusan kommunikálni, akkor talán én is tudok vele.

Rákoncentráltam arra az útra amit a gondolataimmal beakartam járni, éreztem egy kis húzó erőt az elmémben és az, végig járta az ismerős sötét,rideg és eléggé mocskos folyosókat a vasszűz előtt mintha habozott volna hogy tényleg ez jó-e így de aztán áthatolt rajta és Közvetítettem az üzenetem :

„A kulcs…Hogy nézett ki? Valami támpontot..tudna adni?”

A Nő válasza szinte azonnal érkezett így aztán tudhattam h ne egy fiatal kezdővel van dolgom..De egy pillanatra megrémültem …Telepátia??? Ilyen nincs…mármint …abban a pillanatban felfoghatatlan volt az egész a számomra…

„ Egy kis karkötőt keress…Olyan lesz mint egy kis játék…bronz színű és apró kék kövek vannak benne…”

Hát  erre maximum csak  gúnyosan tudtam volna válaszolni de nem tettem,helyette minden fiókot kihúztam egyesével,átnéztem a tartalmát majd meg próbáltam úgy vissza helyezni őket ahogy eredetileg voltak.

Lépéseket halottam, melyek egyre gyorsabban közeledtek a szoba felé.Egy gyors mozdulattal becsaptam a kis szekrény ajtaját amiben kutattam és ártatlanul tanulmányozni kezdtem a falon logó iskola térképet…

De aki bejött nem Demestrius volt…hanem Pete…Zihált és olyan félelem ült a szemében, ami még engem is meglepett…Aztán, ahogy fiú szemeiben kutattam, megfogalmazódott bennem egy kérdés:miért is csinálom ezt? Aztán eszembe jutott ismét a nő, és csak egyre tudtam gondolni: hogy élje túl a nő. hogy tudjam megmenteni... Miért? Én sem tudtam. Nem ismertem, nem tudtam ki az, de mégis feltétlenül megbíztam benne

-Pete?

-Ever! Ezt most azonnal abba kell hagynod…Az a vasszűz kitudja mióta áll ott…Lehet hogy ha kinyitjuk üres lesz és te ezért kockára teszed  azt, hogy itt maradhass. kirúghatnak ezért!

-Hidd el! Ott van! Halottam! Beszélt hozzám…

Pete arcán hitetlenkedés tükröződött…

-Ezt abba kell hagynod.Most! Szerintem csak az az iszonyú büdös poshadt szag ment az agyadra.

„Menj vissza később…-szólt a nő hangja a fejembe-Ő úgyse fogja hagyni…”

Jobb ötletem nem lévén,meg fogadtam a nő tanácsát és elhitettem Pettel hogy meg értettem az álláspontját és biztos csak képzelődtem .Sőt! Még arra is hagyatkoztam hogy nem csak a büdös miatt lehetett, hanem a kialvatlanságom révén is.

Lekaptam a térképet  a falról és elindultam vele, hogy Demestriusnál is tiszta legyek…

Eldöntöttem hogy éjszaka megyek vissza miután  Ataljáék már Alszanak és valószínű hogy Demestrius sem lesz már bent…

 De tervem teljesen fölöslegesnek bizonyult mivel a  vacsoránál kiderült hogy Demestrius egy csomó iskolás diákot kivisz az erdőbe.

Engem nem vitt, viszont az esetleges "probléma forrásokat" igen.

Nem aludtam semmit.Az ablakban ülve hallgattam ahogy mindenhol befejeződik a beszélgetés, leoltódik a villany és  végül csak annyit halottam hogyan zörgeti a fák levelét a szél.

Demestrius okos ember volt de a kulcsát nálam hagyta.lehet hogy megbízott bennem?....Naiv emberekkel nehéz mit kezdeni… 

Hajnali három óra lehetett amikor a nő üzent nekem

„ Úgy érzem hogy az erő lenyugodott szabadon teheted a dogod”

Volt a nő beszéd stílusában valami amitől kirázott a hideg de mégis elvarázsolt.

Halkan indultam el a kihalt folyosókon.Minden neszre figyeltem és az ajtóknál meg-meg álltam ha hallani véltem valamit. Éreztem ennek a z éjszakának a súlyát és tudtam hogy ezen múlik minden, tehát nem lesz mindegy hogy hogyan végződik.

Benyitottam a sötét szobába . A fülemben éreztem a pulzusom lüktetését. teljes extázisba kerültem.

-Nem hittem hogy vissza jössz…-Pete hangjától majd kiugrott a szívem a helyéről.

Felkapcsolta a villanyt amitől hunyorgásra kényszerültem…Körül néztem a szobába, az első kérdés ami felötlött bennem, hogy ebből hogy fogom majd kivágni magam.

„ Ott van előtted…az asztalon-a nő hangja nagyon gyenge volt-siess…Fuss!”

Nyugalmat erőltettem magamra és mosolyogva néztem fel Peterre…

-Nem tudom miről beszélsz…Tegnap itt hagytam az IPodom és nélküle nem birok elaludni.

Össze húzott szemekkel nézett rám,nem hitt nekem . Az asztalhoz somfordáltam és úgy tettem mintha körül néznék rajta . Akkor észrevettem a kulcsot. Tényleg olyan volt mint egy karlánc csak szörnyen széles  kék kövek voltak benne és bronz színű volt . Felemeltem a fejem .Az ajtó kb. 5 lépés volt. Utána már csak futnom kellett…az sok időnek tűnt,de a kulcs már meg volt… Az ajtó csukva volt egy rossz pont.Hiba csúszott a tervembe.Óvatosan a zsebembe nyúltam és szinte mozdulatlanul magam mellé tettem.

-Áhh nézd,meg van!-kiáltottam fel .

Felkaptam a kulccsal együtt és az ajtó fele indultam…Legnagyobb meglepetésemre Pete elhitte az Ipados mesém. Jobbra vannak a hálószobák nekem meg balra kellett mennem, vagyis tényleg futnom kellett…Pete gyorsabb volt, mint én,hisz még lusta is voltam és egy kis futástól kidöglöttem…De volt egy ütő kártya a kezembe amit fel kellett használnom és ez -sajnos- az agresszióm volt.

Előre léptem szembe fordultam vele rámosolyogtam és teljes erőmből ágyékon rúgtam. Fájdalmában felordított, és előre görnyedt. Egy jól irányzott csapással tarkón vágtam és remélve hogy nem lesz komolyabb baja futásnak eredtem.

Szégyelltem magam de muszáj volt mennem. A vasszűzhöz kb 15 perc alatt értem el futva. Miután kiziháltam magam, minden lehetséges kisebb résbe beletettem a kulcsot, de a vasszűz nem nyílt ki.

„ Játssz vele Everlice. Forgasd, és ha megtaláltad a helyes alakzatot, a vasszűz kitárul.”

Játszani kezdtem vele. fogattam a karikákat, máshova helyeztem őket, néhol pedig összekapcsoltam néhányat. Mikor megtaláltam a megfelelő alakzatot, a kulcs szabályosan felszállt a tenyeremből, és a levegőben lebegve fényt kezdett el kibocsátani magából. A kövek, melyek ekkor már pont úgy helyezkedtek el, mint a naprendszer bolygói, a vasszűz rései felé vörös fényfonalakat kezdtek el kibocsátani, amelyek szép lassan kinyitották azt.

egy kis tájékoztatás, kedves megszűnt felhasználók.

Nem tudom mikor történt, és nem is nagyon érdekel.

A lényeg az, hogy a legjobb barátnőm kapott olyan leveleket a ficije miatt, melyekkel beletiportak a lelkébe (:

Had mondjak valamit, kedves "beleütöm az orromat abba, amiről szart se tudok"

Az,hogy Naomi egy ficit ír az én könyvemből, azt ENGEDÉLLYEL TESZI.
Továbbá igen. Naomi hasonlít Everre. ne és?
ha ismernéd ( már pedig szemmel láthatóan nem ismered) akkor tudnád, hogy hasonló a gondolkodásunk. még csak erőlködnie se kell azért, hogy olyan legyen a karaktere, mint Ever.

Valamint az ő ficije. ha ő felcsináltassa az összes karakterét, vagy kinyírja Ever, helyébe meg egy ribancot tesz, akkor hajrá! tegye! engedélye van hozzá. ÉN ADTAM RÁ ENGEDÉLYT NEKI

az a kurva nagy szerencséje az illetőnek ( vagy illetőknek) hogy csak most tudtam meg, és Naominak van annyi jóindulata, hogy nem mondja meg kik voltak.

Ha valami bajod van az ő ficijével, akkor nekem írd meg! szeretettel várom a leveledet :) ígérem kimerítő választ adok :)))

sok-sok szeretettel: Carly Everlice Van Helsing.

14. fejezet

Egy olyan szárnyat választottam, amit mindössze kétszer láttam: Egyszer, mikor biológiára rohantunk Ataljával, egyszer pedig álmomban. Álmomban egy egyszerű pizsamában voltam, este volt, és én eltévedtem. Keservesen sírtam, és olyan érzésem volt, mintha üldöznének. Amikor a folyosó végére értem, egy vörös hajú nő állt előttem rikító zöld szemekkel, kedves mosollyal az arcán. Valami 18. századbeli ruhát viselt, amin véres lyukak voltak. Nem tudom miért, de amint megláttam a nőt, rögtön oda rohantam, ő leguggolt, és átölelt. Ezek után nem emlékszem másra, csak hogy a nő ijedten a szemembe nézett, és ennyit mondott: fuss!
Én pedig futottam. Nem tudtam hova, nem tudtam miért, de futottam. Egy kiálló szöget, vagy követ nem vettem észre, elestem, és felébredtem.
Az álom után sokáig gondolkodtam, hogy ki lehetett az a nő, de nem jutott eszembe senki, aki a múltamban úgy nézett volna ki, így hát nem is törődtem vele.
 De azon a napon az álom segített egy kicsit érdekesebbé tenni a maradék időmet. közben kezdtem megbánni, hogy Petet magammal rángattam, mert jó érzés lett volna magamba mélyedve csak előre nézni, és várni, hogy merre vezet az utam, de a társaság beszélgetéssel is járt…
-Szóval? Te mióta vagy az iskolában?
Habozott a válasszal. Félszemmel rá-rá pillantottam néha, de ő folyamatosan csak az előttünk álló utat  nézte… Rettentően idegesítő volt.
-Egy ideje. Nem tudom, miért,számolnom kellett volna?
- Buktál?
-Nem
- hány éves vagy, kiszámolom
- Nem fogod tudni.
- Miért? Jó, matekból kettes vagyok, de el tudok számolni százig…
- Az kevés lesz.
Én elmosolyodtam, de Pete továbbra is ugyanazt a fapofát vágta, amit szokott.
Nem volt témánk, és kedvem sem volt keresni, így inkább ugyanazt tettem, amit ő, mentem amerre az út vitt, és csak magammal foglalkoztam.
Mikor a folyosó végéhez értünk, mintha csak egy játékban új pályára értünk volna, teljesen megváltozott a levegő. Sokkal hidegebb lett.
Jobbra fordultunk, amerre még volt út. Amúgy sem volt egy fény árban úszó hely a akadémia, de az a folyosó még a többin is túltett. Azokon  a szárnyakon, amelyeken nap, mint nap jártak a diákok legalább ki voltak világítva, de amelyiken akkor mentünk, majdnem teljesen sötét volt, csak egy-egy alig pislákoló fáklya adott némi fényt, de azok is csak annyit, hogy megtaláljuk, merre megy az  út. A hőmérséklet egyre csökkent, és kezdett úgy tűnni, hogy annak a folyosónak nincsen vége. Már éppen meg akartam szólalni, hogy inkább forduljunk vissza, mikor Pete megállt. Meglepetten felé fordultam, és vártam.
-Talán rossz ötlet volt ide jönni.
 - Miért?
- mert én sem tudom hol vagyunk, nem hogy te.
- Na és? Nem ez volt a lényeg?
- Az iskola nem egy játszótér Ever.
- Félsz, vagy mi?
- neked jobban kéne félned
- Mitől? Tőled? – nevetni kezdtem – a nagy és félelmetes Peter, aki rám támad, és… - Nem folytattam tovább. Pete tekintetéből nagyon kevés dolgot lehetett kiolvasni, de azt kitudtam, hogy egyáltalán nem értékeli páratlan humoromat. - Nem tudom mi bajod van, de nem is érdekel… Menj, ha menni akarsz, de én tovább megyek.
Tudom, vissza akartam fordulni, de akkor úgy hatott volna, mintha hallgatnék a szavára, azt pedig nem hagyhattam. Még csak látszatból sem.
-Maradok… Még a végén valami bajod lesz, és engem vesznek elő.
-  hát igen.. az én lovagom.
- hálás lehetnél.
- Miért? Hogy félted a szűrödet?
- Hogy rád pazarlom az időmet
- paraszt…
És innentől nem beszéltünk egy jó ideig…  részben érdekes volt látni, hogy Peter látszólag nem létező egoizmusa előmászik rejtekhelyéről, és zavart is egyben, mert a nagyképűség az én reszortom volt. Persze csak szerényen, hogy még éppen elbűvölő legyek.Mindenesetre lehet, hogy a hallgatásnak, vagy lehet, hogy a rikító motívumoknak köszönhetően, de bárhogy is volt, végre találtunk újabb útvonalat. A folyosónak hihetetlen, de volt vége.
Egy hatalmas ajtó, melyen furcsa motívumok világítottak. Megfogtam a zárat, és ráncigálni kezdtem. Be volt zárva kulccsal. Jöhetett a drasztikus megoldás.
Hátrálni kezdtem, közben elhaladtam Peter mellett, aki rettentő ráérősen az ajtóhoz lépett, és elkezdte tanulmányozni a kilincset.
-Állj hátrébb Pete, betörök!
- Ever várj…
De már késő volt. Elkezdtem rohanni mint az őrült, hogy betörjem az ajtót. Viszont azzal az apró ténnyel nem számoltam, hogy Pete indulásom közben ( isten tudja hogyan) kinyitotta az ajtót, ami szép lassan, de biztosan nyílt befelé, én pedig nem tudtam fékezni.  Még nem nyílt ki teljesen az ajtó, így mikor odaértem nem csak hogy neki mentem az ajtónak, de zuhantam is pár métert. Nem volt egyenes a tovább vezető út. Sőt, ami azt illeti vagy húsz méterrel lejjebb volt, mint a folyosó. A porban landoltam fejjel.
-Minden oké?  - kiáltott lefelé Pete. Hallottam, ahogy földet ér, és felém veszi az irányt.
-prsz… jlvgyk….
-mi van?
 Idegesen erőt vettem magamon, és nagy nehezen megtartottam karjaimmal magam, hogy érthető legyen amit mondok.
-Mondom ja, jól vagyok!
- legközelebb érhetőbben fogalmazz. – Peterre néztem gyilkos tekintettel, de ő csak mosolygott. Végre. Már azt hittem, hogy elveszett az a maradék humor érzéke is.
Miután segített feltápászkodni a porból, és valamennyire leporoltam a ruhám, jobban szemügyre vehetettem a helyet… Már amennyit láttam belőle. Amolyan barlang félében lehettünk. Egy hosszú, sötét barlangban. Csömörből gödörbe estünk, szó szerint. A kijárat felé néztem. Egy létrán lehetett fölmászni, ami valószínűleg már évek óta ott rohadt. Nem tűnt túl biztonságos menekülési útvonalnak, ezért visszafordultam a barlang felé.
- Innen nem tudunk tovább menni pár méternél többet. Nem látunk.
- jól látok sötétben, nem jelent gondot.
- ó, remek! Akkor csak én fogok minden szarban elesni. Probléma megoldva!
- hallgass már végig!
Pete pár pillanatig várt, aztán folytatta
-Van egy pár fáklya… meggyújtom őket.
- hogyan? Random varázslat?
- Igen Ever… - Belenyúlt a zsebébe, kihúzott egy öngyújtót, és előttem meggyújtotta – varázslat…
- Nagyon vicces…
- Végre valamiben egyetértünk.
Miközben haladtunk előre, Pete  meggyújtogatta a fáklyákat. Nem volt túl kellemes vaksötétben sem a barlang, de fénnyel átitatva egyenesen hátborzongató volt. Nagyjából száz méterenként egy-egy szimbólum volt. Mindegyiket láttam már a bejárati ajtón, de egyiket sem ismertem.
Szép lassan, ahogy haladtunk előre, megpillantottam egy újabb ajtót. A bejáratihoz hasonlóan ez sem mostani készítésű volt. Ugyanolyan rozsdás, kopott, félig rothadt volt,  ha nem rosszabb. A réseken, amelyekből volt bőven az ajtón, fény szivárgott ki. Bármi is volt mögötte, az fényben úszott.
-Na akkor… - Már nyúltam is a félig leszakadt kilincshez, de Pete megelőzött
-Hagyd, inkább én.
- Erre még képes vagyok
- Nem kockáztatok, a fenti ajtót se tudtad kinyitni, és majdnem megölted magad.
- Én… csak… be volt szorulva, és kulcsra volt zárva!
- Még szerencse, hogy pont nálam volt a kulcs
- Te kis…
Szívesen Pete fejéhez vágtam volna néhány rá illő szót, de ekkor az ajtót kinyitotta, és hirtelen jobban érdekelt a mögötte lévő látvány, semhogy Pete reakcióját figyeljem.
-Te, vagy én?
- Izé.. á, tudod
-tehát én…
- igen.
Pete nagy sóhajtások közepetette kitárta az ajtót, én pedig a  háta mögött baktatva léptem be vele együtt a terembe...